Bring it back... || Shawn Mendes fanfiction

3.

Pár perc múlva egy étterem előtt álltunk meg. Kivülről megítélve, nem egy puccos, de mégis elegáns helynek nézett ki. Miután Shawn leparkolt az egyik helyen, gyorsan kipattant az autóból, átfutott az én oldalamra és kinyitotta nekem az ajtót.
-Nagyon köszönöm uram!-mosolyogtam rá.
-Nagyon szívesen kisasszony!-ezt olyan komolyan mondta hogy ott helyben kitört belőlem a röhögés, majd nem sokkal később ő is nevetni kezdett. Ott "fuldokoltunk" az étterem parkolójának a közepén, az emberek akik eljöttek mellettünk pedig úgy néztek ránk mintha ufókat látnának.
-Már nem bírom!-mondtam a könnyeimet törölgetve.-Láttad volna az arcod, "nagyon szívesen kisasszony"-próbáltam utánozni a hangját és az arckifejezését, mire újra felvillantak előttem az "emlékképek" és újra nevetni kezdtem. A fiú csak türelmesen várt míg abbahagyom, de a szája sarkában ott bujkált egy halvány mosoly.
-Na, befejezted?-kérdezte mosolyogva, miközben én könnyeimet törölgetve néztem fel rá.
-Igen, indulhatunk!-mondtam még mindig a "nevetés hatása alatt".
Bólintott egyet, majd az étterem felé vettük az irányt.
Mivel jó idő volt, a teraszon foglaltunk helyet egy eldugottabb részen.
Amikor mind a ketten elhelyezkedtünk, egyből az étlapot kezdtük el tanulmányozni, de végül arra a döntésre jutottunk hogy nem eszünk, mert egyikünk sem éhes, inkább csak iszunk valamit. Pár másodperc múlva fel is vették a rendelésünket, ezért már csak annyi volt a dolgunk hogy várjunk. Kínos csendben ücsörögtünk egymás előtt és csak
egymást néztük, míg végül Shawn megköszörülte a torkát és megszólalt.
-Mesélj magadról!-mondta, mire én egy nagyot sóhajtottam.
-Hát jó.-kezdtem-Lisa White vagyok, 17 éves. Mióta az eszemet tudom Magyarországon éltem, de most mivel apukám kapott egy állásajánlást itt Torontóban, ide költöztünk. Van egy 6 éves kishúgom Emily és egy 19 éves bátyám Shane, de vele már találkoztál. Nem vagyok egy érdekes lány, azt hiszem ennyi. Most te jössz.-mosolyogtam rá, bár elég sok mindent tudtam róla, mivel a wikipédia sok mindent elárult.
-A teljes nevem Shawn Peter Raul Mendes, 18 éves vagyok. Születésem óta itt élek Torontóban és van egy 13 éves húgom Aalyiah. Allergiás vagyok a kutyaszőrre-mondta mire felnevettem.-ez nem vicces, mindig is szerettem volna egy kiskutyàt, de ez sajnos nem valósult meg.-mondta és mikor befejezte pont akkor hozta ki a pincér az italokat.
Lassan elfogytak a limonádék, Shawn pedig intett a pincérnek hogy fizetnénk.
Mivel nem engedte hogy én fizessek, ezért gyorsan odaadta a férfinak a pénzt és visszaindultunk az autóhoz.
Bepattantunk a járműbe, majd felém fordult.
-Ráérsz még? Megmutatnék egy gyönyörű helyet.
-Persze! Anyáék ma szerintem úgyis későn érnek haza.-mondtam mire csak egy bólintással válaszolt és elindultunk arra a "csodálatos" helyre.

•••

Egy magas hegyre mentünk fel, ahol bevallom kicsit féltem, mert nagyon meredek és vékony volt az út. Felérve a tetejére, tényleg csodálatos látvány fogadott. Csodálatos volt a kilátás, látni lehetett majdnem az egész várost és az éppen lekapcsolódó fényket.
-Shawn ez gyönyörű!-mondtam hitetlenkedve és közben le sem vettem a szemem a látványról.
-Igen tényleg az!-válaszolta mosolyogva.-Ide szoktam jönni ha kicsit egyedül szeretnék lenni, és ez egy kicsit megnyugtat. Te vagy az első akinek ezt megmutatom.-mondta és leült a fűre. Követtem a példáját és én is lehuppantam mellé. Mind a ketten csak a tájat néztük, csendben egymás mellett, de ezt nem mondanám kínos csendnek, inkább nyugtató volt.
-Hogyan reagáltál akkor, amikor közölték veled hogy örökre ott kell hagynod azt a helyet ahol felnőttél?-kérdezte halkan és felém fordította a fejét.
-Viszonylag jól.-gondolkodtam el.-Igazából, maga az ország nem hiányzik, viszont a ház ahol felnőttem az igen.
-Na és az emlékek? Minden emléked oda fűződhet.
-Azok sem. Talán az amikor a bátyámmal esténként kiszöktünk a kinti faházba és ott aludtunk, reggel pedig már korán felkeltünk hogy anyáék nehogy rájöjjenek hogy ott töltöttük az éjszakát. Leginkább csak a bátyámmal töltött idő és a hülyéskedés amikor még kicsik voltunk. Na azok nagyon hiányoznak.-mosolyodtam el az emlékekre visszagondolva. Tisztán láttam magam előtt ahogy Shanenel csendbe osonunk fel a lépcsőn, majd amikor hirtelen felkapcsolódik a villany és anya meg apa állnak mögöttünk mérgesen, karba tett kézzel.
-Nem volt egy izgalmas gyerekkorom.-sóhajtottam-anya és apa rengeteget dolgoztak, volt hogy pár napra el kellett utazniuk és ez idő alatt mindig a nagyi vigyázott ránk. Persze, mikor a nagyi meghalt, egyedül maradtunk. Csak ő volt nekünk. Egyedül maradtunk otthon napokra, volt hogy hetekre, gyakorlatilag egyedül nőttünk fel. Amikor már elég nagyok voltunk ez nem volt baj, de gondolj bele hogy egy 9 és egy 11 éves kisgyerek heteket van otthon egyedül. Apáék nagyon sokszor meg kapták hogy felelőtlenek és hogy nem is szeretik a gyerekeiket de ez egyáltalán nem így volt. Mindennél jobban szerettek minket és ezt is azért csinálták. Csakis azért hogy mindenünk meglegyen, amire szükségünk volt. Nem azért mert kedvük volt hozzá, vagy mert nélkülünk akartak lenni. De valahol belül örülök, hogy ez így történt, mert Shanenel nagyon erős a testvéri kapcsolatunk. Tudjuk hogy bármikor számíthatunk egymásra. Ő a nagy, jóképű, felelősségteljes, vicces, de egyben komoly bátyám is, akit nagyon szeretek és mindez a múltnak köszönhető.-néztem rá és rámosolyogtam. Visszamosolygott, majd közelebb csúszott hozzám és félkarral átölelt.

•••

Már teljesen besötétedett, de mi még mindig a tájat nézve bonyolódtunk a gondolatainkba.
-Shawn...-szólítottam meg a mellettem ülő fiút.
-Hmmm?-nézett rám a szemeit dörzsölve.
-Azt hiszem indulnunk kéne, késő van és úgy látom már te is fáradt vagy.-mosolyogtam rá.
-Rendben. Annyira nem vagyok fáradt, de mehetünk.-nevetett, majd felállt és kezet nyújtva nekem felsegített a földről. Beszálltunk a fekete kocsiba és az otthonom felé vettük az irányt.
Az út csendben telt, csak a rádióból szólt halkan a zene. Hirtelen egy ismerős dallam ütötte meg a fülemet, a Treat you better. Shawnnal mosolyogva néztünk egymásra, majd egy kicsit felhangosítottam a zenét. Mivel már egyikőnknek sem volt ereje torka szakadtából üvölteni, ezért csak dúdolgatva hajtottam a fejemet az ablaknak. Néztem a mellettünk elsuhanó tájat, ahogyan a fák csak teljesen elmosódva látszódnak az autó gyorsasága miatt.
Pár perc múlva Shawn a házunk előtt parkolt le.
-Hát akkor szia! Nagyon jól éreztem magam!-mosolyogtam rá és kikapcsoltam a biztonsági övemet.
-Szia!-mosolygott ő is.- Én is, majd még találkozunk! Holnap bemutatnálak pár barátomnak, ha meg akarod ismerni őket.-vonta meg a vállát.
-Persze, mikor?
-Holnap, két órára jövök érted.-mondta mosolyogva.
-Okés! Szia és jó éjt!
-Szia! Neked is!-köszönt el, majd kiszálltam a kocsiból és a bejárat felé indultam. Hallottam ahogy Shawn elindul, az autó hangja egyre jobban elhalkult, jelezve, hogy már lefordult az utca sarkán. Csendben léptem be az ajtón, hogyha valaki esetleg alszik akkor ne ébresszem fel. Nagyon jól tettem, ugyanis a házban korom sötétség volt.
Lerúgtam a cipőmet és sietve a szobámba mentem. Felérve a táskámat az egyik fotelba dobtam és fáradtan dőltem le az ágyra.

•••

Akaratom ellenére is egy kicsit bealudtam és úgy 10:15 felé ébredtem fel. Mivel holnap úgyis találkozok Shawnnal ezért úgy gondoltam hogy ma este nem fürdök, de az az igazság hogy nem is nagyon lett volna hozzá erőm, ezért csak megmostam az arcom és a fogam, majd átöltöztem a pizsomámba. Bebújtam a meleg takaró alá, ami nem volt túl előnyös mert így is megsültem, de takaró nélkül pedig utálok aludni. A lámpámat lekapcsolva csuktam be a szemeim és hamar el is aludtam.

_____________

❤️