A bosszú a fegyverem

Kakashi szenvedése; Sosem lel nyugalomra a lelke...

(Kakashi)

- Ez igaz?! – rontok be kimerülve és lesokkolva a Hokage irodába. A nemrégiben megválasztott Hokage asszonyunk, Tsunade-sama, erre csak szomorúan felsóhajtott behunyt szemekkel, majd továbbra is az asztalán lévő lapokkal volt elfoglalva. A segédjén, Shizune-n, aki anno az osztálytársam volt az Akadémián, látszódott, hogy szomorú és együtt érez velem. Nagyobb léptekkel közeledek a Hokage asztalhoz, majd egyenesen az asztal közepére csapom le a tenyeremet, hogy Tsunade-sama ne vegye félvállról a kérdésemet. – Tudnom kell, hogy igaz e vagy sem! – akaratoskodok továbbra is eléggé dühösen, de nem jogtalanul. Shizune egy kicsit visszább húzódott, míg Tsunade-sama megigazította a szemüvegét és teljes nyugodtsággal pillantott bele a szemeimbe. Az én arcom ugyanúgy a határozottságot és tudni vágyat sugározza. Közben a Hokage asszony a könyökeit az asztalra helyezi, majd kézfejeire ráfekteti az állát. Egy ideig csendben marad, majd miután felkészült a válasz adására határozottan látott neki a mondani valójának.

- Más esetben fejet hajtanék ezeknek a pletykáknak... - kezdi kissé kellemetlenül sóhajtozva. – De efelett nem lehet. – a szemeim kikerekedtek, kicsit hátrébb is léptem a döbbenettől és a kezemet is levettem az asztalról. Most tudatosult bennem, hogy minden pletyka igaz, amit ma reggel hallottam a faluban. Annyira nem akartam elhinni, hogy ez... Ez valóban lehetséges, de mivel Tsuande-sama is a pletyka szavának ad igazat, így kénytelen vagyok elfogadni ezt. – Bár az ellentétjét mondhatnám Kakashi, de... Nem tehetem... - ekkor lassan behunytam a szememet és egy kicsit elfordítottam a fejemet. – A IV. Mizukage-vel Takara végzett, 100%-osan... - a szavai késként vágtak a szívembe. Nem akartam ezt elhinni... Nem akarom elhinni!

- Kakashi-kun... - suttogja a nevemet Shizune, mire én teljesen elveszítem a remény minden egyes fényességét.

- Az én hibám... Én tettem ezt vele... - szorítottam ökölbe a kezemet és magamba fojtottam a dühömet.

- Ez nem igaz!- tagadta le azonnal Shizune, mire én megráztam fejemet.

- Én vagyok a hibás és ki kell javítanom ezt a hibát! – nyitottam fel a szememet. – Tsunade-sama, engedjen elmenni! Hadd keressem meg! – emeltem meg a hangomat, de úgy érzem, hogy ez nem segített semmit sem.

- Sajnálom Kakashi, de nem tehetem! – válaszolt határozottan a nő. Mondanom sem kell, kiakadtam, mint a fene.

- Miért nem? – léptem oda az asztala elé és tudtam jól, hogy vitatkozni fogunk.

- A Chunin vizsgás eset óta meg kell szilárdítanunk a védelmünket; Aztán... - folytatja felsorolásszerűen. – Azt sem tudjuk, hogy az Akatsuki központja hol van; Három, a tagok biztos falaznának a lányodnak és nem engednék, hogy elvigyed... - már gyűlt bennem a düh. Hol érdekel engem, hogy ők mit akarnak!? Takara az én lányom és nem hagyhatom, hogy elvegyék tőlem; most, hogy tudom, hogy él! – És végül... Takara biztos megölne téged. – jelenti ki egyszerűen. – Az elmondásod alapján, a dühe erősebb lehet bárminél...

- Nem érdekel! – vágtam rá azonnal és ismét az asztalra csaptam. – Egészen eddig azt hittem, hogy a lányom meghalt és most kiderült, hogy él! Visszaakarom kapni a családomat! Olyan nehéz ezt megérteni!? – éreztem, hogy a kérdések sokaságába beleremegek, de... már nem bírom elrejteni az érzelmeimet! Miután Takara elveszett, Hanare is eltűnt; egyszóval elvesztettem a családomat, szinte egy pillanat alatt.

- Kakashi... - szólít meg újra Shizune, mire én az asztalon ökölbe szorítom a kezemet és halkan mondom magam elé a következő szavakat.