A bosszú a fegyverem

Mindent elrontottam... De nagyon...

(Kakashi)

Hazafele... Egész úton furdalt a lelkiismeretem, hiszen... Takara-nak igaza van, mint mindig! Én pontosan tudtam, hogy kis is Naruto és... És tétlenül néztem végig, ahogy kiközösítik, és lelkileg bántják. Nem voltam ott mellette sem, amikor ott kellett volna lennem! Megint a szabályok miatt történik minden, - pontosabban amiatt, hogy betartom a szabályokat! – Miért nem tudok a józan eszemre hallgatni? Miért félek a szabály megszegéstől? – Tán azért, mert az apám amiatt lett öngyilkos és félek attól, hogy én is erre a sorsa jutok? – Bármi is a válasz, az most lényegtelen! Fontosabb, hogy Naruto-val megbeszéljük azokat, amiket Takara mondott. Még ha nem is látom közelről, - elől baktat szótlanul Shikamaru-ékkal, míg Tenzou, - aki közben még Kakuzu holtestét is cipeli, - és én hátul sétálunk, s mindketten a gondolatainkba vagyunk elveszve.

Elérve a falu főbejáratát, Tenzou hamar leadta a jelentést Izumo-nak, majd kérte Kotetsu-t, hogy vigye el a hullát a korházba és értesítse Tsunade-sama-t erről. Miközben Tenzou ezt intézte én addig próbáltam Naruto felé nyitni. Shikamaru és a többiek már elmentek, szóval itt a lehetőség, hogy megpróbáljuk ezt megbeszélni. Baromira félek, mert azt hittem, hogy ez titok... Sosem fog kiderülni, vagy legalábbis az nem, hogy nekem közöm volt a Yondaime-hoz, ezáltal Naruto-hoz is.

- Figyelj, Naruto... Beszéljük meg... Kérlek!

- Nincs mit megbeszélnünk! – fordít nekem hátat a kapuban, de közben a fejét felém fordította, hogy rám tudjon nézni. Dühös volt... Elképesztően. – Hazudtál... Nem is... El titkoltál előlem egy olyan dolgot, ami... Ami nekem fontos!

- Tudom és sajnálom, de...

- De mi?! – fordul vissza és kétségbeesett, bánatos, fájdalmakkal teli arccal pillantott rám. – Mi gátolt meg abban, hogy elmond nekem az igazat?!

- A szabályok...- válaszolom őszintén, merthogy tényleg emiatt nem mondtam Naruto-nak semmit sem Minato-sensei-ről és Kushina-chan-ról. – Meg volt tiltva, hogy beszéljünk erről neked, és...

- Idióta! – vágta azonnal a fejemhez dühösen és utálatosan. – Egy idióta barom vagy! – vág mindent a fejemhez, ami eszébe jut, de igaza van... Egy idióta bolond vagyok, aki nem képes meghozni egy jó döntést sem. – Emiatt a kicsi dolog miatt nem beszéltél nekem a szüleimről? Emiatt hazudtál nekem?!

- Naruto, figyelj... - szállt volna be Tenzou is, hogy védje a burámat, de hasztalan volt.

- Ne, szólj bele, Yamato-taichou! – emelte fel a hangját Naruto Tenzou-val szemben. – Te is pontosan tudtad, hogy ki vagyok... még sem mondtál semmit... Ahogy senki más sem... - engedte le szomorúan a fejét Naruto.

- Én... Tényleg sajnálom... Őszintén... - próbálok közeledni hozzá, de ő hátrál.

- Hát... A sajnálatod nem teszi boldogabbá a múltamat... - hunyja be a szemét és elindul befele a falu fele. – De tán az fáj a legjobban, hogy te nem mondtál semmit, sensei... - nézz még rám vissza utoljára meggyötört szemekkel. – „A ninja-k világában mocsok az, aki megszegi a szabályokat... De, aki cserben hagyja a bajtársait, az a mocsoknál is rosszabb..." – idézte fel azokat a szavakat, amiket a legelső találkozásunknál mondtam nekik, amikor a fiatal 7-es csapat csak megalakuló félben volt. Tágra nyíltak a szemeim és a lélegzetem is elakadt, mert azonnal bevillant róla Obito és ismét ugyanazt éreztem, mint akkor, amikor ő ezt nekem mondta; éreztem, hogy egy nagy lúzer vagyok! – Ez a te elved, ha jól tudom... - tart egy kis szünetet a mondani valója végén. – A saját elvedet hazudtoltad meg, mert cserben hagytál engem! Engem, aki a bajtársad volt! – mondta végszóként, s eltűnt a sötét éjszakában. Fájtak a szavai, de mind igazak voltak! Hogy lehetek egy ennyire elcseszett barom?!