A bosszú a fegyverem

Merjek reménykedni vagy sem? Egy újabb megoldás az átokra

(Takara)

A depresszió alig egy nap alatt... padlóra küldött. Másnap, amikor megébredtem Konoha-ban, éreztem, hogy a szomorúság rányomta a bélyegét az egész napomra... de tán az egész életemre. Valójában csak most tudatosult bennem az, hogy az egész életem hiába való volt; hogy átvertek, pont azok, akiktől nem vártam volna! Nekem az Akatsuki nem csak egy bűnszervezet volt; Ők voltak a családom, akikre jóban és rosszban számíthattam! Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy Pain és a többiek csak ki akartak használni, ráadásul úgy, hogy egy olyan pusztító szörnyeteggé, fegyverré váljak, amilyenné sosem akartam! Nem akartam olyan lenni, mint az apám... Egy hidegvérű, kegyetlen gyilkos! – Bár ez ugyan nem igaz... Az apám nem ilyen, de akkor én mindenféle badarságot elhittem róla, és voltam olyan barom, hogy ellene fordultam! – Sosem fogom ezt megbocsátani magamnak azt, hogy elszöktem tőle; hogy ellene fordultam és, hogy már majdnem meg is öltem őt! Kész voltam véget vetni az életének, pedig ő... Ő semmiről nem tehet! Egy olyan dolog miatt akartam megölni, amiről ő nem tehet! Ahogy anya hibája sem... - Ahogy apa, úgy én sem tudom, hogy miért mehetett el innen, de van egy olyan érzésem, hogy Shimura Danzou-nak köze van ehhez! Igen... Minden az ő hibája! Ő biztatott arra, hogy meneküljek el innen; Ő mondta azt, hogy végezzek az apámmal, merthogy neki útban van! – És most jöttem rá arra, hogy ez az egész kavarás, ami az elmúlt 8 évben történt a családomban... - Ez mind-mind Shimura Danzou-hoz köthető. Valamiért végezni akar az apámmal, és hogy ezt a célt elérhesse képes volt szétszakítani minket, hogy velem végeztesse el a piszkos munkát! Anyám nyilván rájött ezekre és megpróbálta megállítani a férfit, de valamilyen oknál fogva ez nem sikerülhetett neki, így anyám képtelen lehetett a gyengébbik utat választani és elmenekülni a faluból; ezzel magára hagyva az apámat. – Borzalmas egy történet ez... És annyira elszomorít, hogy ezt nem tudom elmondani az apának, a nyomorék átok miatt, hogy arra nincsenek szavak! De fáj az is, hogy nem tudom magamhoz ölelni őt; Nem tudom neki kiönteni a fájdalmaimat, hiszen beszélni képtelen vagyok; és ezen felül... Nem tudom megismerni az igazi énjét, mivel én csak szörnyeteg vagyok, egy torzszülött, akinek nem itt van a helye!

***

Körülbelül 3 napja fekszek egyhelyben, mozdulatlanul, - mint egy kődarab, - a házunk előtti hatalmas udvaron, ami mellett a Konoha-i erdő található. Az udvarunk szinte összefolyik a Konoha erdeje mellett található mezővel, ahol embereknek se híre se hava. Emlékszem, hogy régen mennyi boldog órát töltöttem kint a mezőn a szüleimmel; de most... Ezek az emlékek csupán a gyermeteg képzelgéseimben léteznek. Azok a vidám napok elmúltak és a bús komor, sötét felhős idők váltották fel ezeket az emlékeket! A gyerekkori énemmel, 180 fokkal áll szemben a mostani énem, ami teljesen motiválatlannak és elveszetnek érzem magam. Étel-ital nélkül töltöm a napjaimat, de ez nem érdekel... Szívem szerint véget vetnék saját... Nyomorult életemnek, de... Valami... Egy kicsi szikra... Nem engedi, hogy ezt megtegyem... Ez pedig nem más, mint az, hogy az apám itt van. Tudom jól, hogy a halálom csak nagyobb fájdalom lenne neki, így nem tehetem meg ezt vele, mivel így is már annyi és annyi gondot okoztam neki. Az a legkevesebb, hogy életben maradok és vezekelek, pontosan addig, ameddig élek!

- Takara... - hallom meg apám hangját a távolból. A hátam mögül jön a hang, így nyilván most jöhetett ki a lakásból, vagy most térhetett vissza a Hokage irodából. Ma reggel tette meg a hivatalos jelentést azzal kapcsolatban, hogy visszatértem a faluba és, hogy itt maradok, mondjon bármit is Konoha vezetősége. El kell ismerni, hogy merész próbálkozás volt ez az apámtól, de a falu legjobb ninja-ja tehet ilyet. Apámnak stabil és erős pozíciója van ebben a faluban, ezzel a Hokage is tisztában van... Ha elveszítenék őt, pont akkor, amikor az Akatsuki ennyire aktív, akkor nyilván nagy hátrányban lennének. – Megjöttem! – lép oda a fejemhez, majd leguggolt hozzám, hogy közelebb lehessen. – Hogy vagy? – próbál érdeklődni, de én... Nem válaszolok. Egy morranás sem hagyja el a számat, mely akár válaszként is formálhatna. Csak félre-félre tekintgetek szemeimmel, hogy lássa, hogy éber vagyok, csakhogy élni való erőm nincs. – Ahj, Takara... Meddig fogod még ezt csinálni? – kérdezi ezt tőlem, miközben végig hozza a tenyerét a fejemen. – Csak megoldjuk majd valahogy a kommunikációt, bízz bennem! – mosolyodik el a maszkja alatt.