A bosszú a fegyverem

Végre újra találkozunk! Hanare felbukkanása

(Kakashi)

Két hete, hogy Naruto elhagyta a falut. Ugyan a falusiak ezt nagyon nem vették észre, de a Shinobi-k között lehetett érezni, hogy feszültebb a hangulat. Hiába is Jinchuuriki Naruto, és hiába miatta áll fenn az Akatsuki veszély a faluban... Azért a legtöbb Shinobi tudja, hogy Naruto egy erős ninja, aki az élete árán is megvédené a falut; bármilyen veszély is fenyegetné azt. Kétségtelen, hogy stratégiai és erő szempontjából nélkülözhetetlen a falu számára, így, hogy most nincs itt, mindenki sokkal figyelmesebb és óvatosabb, mivel az ellenség, - azaz az Akatsuki, - bármikor támadhat. Tsunade-sama folyamatosan figyelteti a falu határait, hogy az ellenségnek ne legyen esélye hirtelen, meglepetésszerűen támadnia. Ezekkel a dolgokkal egyidőben azt is észrevettem, hogy Takara is máshogy viselkedik. Ugyan, ugyanolyan kedves a gyerekekkel és a falusiakkal, mint ezelőtt, csakhát... Időnként, amikor a falu határjainál sétálgatunk, mindig feszültté és idegessé válik. Sokszor megáll és meredten nézz egy irányba. A fákat és a bokrokat nézi, majd két perc feszült, meredten való állás után, újra elindulunk, csakhogy Takara ugyanúgy meredten figyeli az erdők fáit és bokrait. Ő is érzi, hogy most egy kicsit kiszolgáltatottak vagyunk Naruto nélkül, s erre az ösztönei is rátehetnek egy lapáttal. Most, hogy sárkány alakban van, - alapból Doragon-iként sokkal jobban az ösztönei, mint az átlagembernek, - de így még inkább. Érzi, hogy hamarosan baj lesz; érzi, hogy akár újra áldozattá válhat, és ezt biztos vagyok benne, hogy nem akarja. Amióta Naruto-val meg volt a szimbolikus ökölpacsizás, azóta, mintha kicserélték volna. Már így is kezdte magát Konoha-inak érezni, de miután Naruto mesélt a „Tűz akaratról", illetve, hogy ez Takara-ban is ugyanúgy meg van... Egyértelművé vált számomra, hogy Takara véglegesítette azt, hogy mostantól kihez hűséges és azt is, hogy miért. Boldog volt, láttam rajta, hiszen miután Naruto elindult Fukasaku-val egy percre sem lehetett róla levakarni a mosolyt; illetve az eltökéltség és az elhatározott vágy, hogy megvédje a falut, szinte azonnal fellobbant a szemében. Örültem, hogy végre rájött arra, hogy hova is való valójában; Kezd visszatalálni a helyes útra, s ennél boldogabb én nem is lehetek! – Tán csak akkor, ha végre Hanare is velünk lenne... Bár tudnám, hogy miért nem tér vissza, hiszen, ha a Danzou-s elméletem helyes és valóban megfenyegette akár az én vagy Takara életével, akkor is... Már vissza kellett volna térnie. Plusz... Számomra még mindig nem világos, hogy Yamahiko-t is kerüli, hiszen testvérek... Ha én nem... Yamahiko biztos megértené a döntését...

***

Ma szintén az Akadémián voltunk. A gyerekek már nagyon barátságosan fogadták Takara-t és ahogy eddig is, úgy most is rengeteg történetet meséltek neki. A lányom mosolygosan hallgatta végig a történeteket és halk horkantásokkal és fejbólintásokkal reagált a gyerekek meséjére. Én tőle távolabb, az egyik fa alatt lévő padon ültem, és messziről figyeltem, amik körülötte zajlottak. Mondhat bárki bármit... Tudom, hogy Takara-nak jó lelke van; tudom, hogy kedves és segítőkész, na meg hogy hűséges... Tudom, hogy ezek után soha sem fog hátat fordítani nekünk, illetve, hogy mindent el fog követni azért, hogy jóvá tegye a hibáit.

- Megint egyedül vagy? – kérdezte Iruka, aki néhány dossziéval a kezében jött oda hozzám a padhoz. Mosolygosan nézett le rám, mire én kissé erőltetve ugyan, de szintén így néztem vissza rá.

- Hát mégis, hogyan máshogy... - mondtam kicsit keserédes hangsúllyal.

- Ahj, ne játszd már megint a nagy antiszocot... - ült le mellém nevetve, mire én is halkan elnevettem magam.

- Jó-jó... Értelek... - adtam neki igazat, mert felesleges lenne vele vitatkoznom. Nagyon jól ismer... Számára olyan vagyok, mint egy nyitott könyv... Nem véletlenül vagyunk barátok. Ha ő akkor nem lett volna mellettem... Már rég véget vetettem volna az életemnek... Iszonyatosan sokat köszönhetek Iruka-nak, de nem csak neki... Hanem Gai-nak és Asuma-nak is. – „Az égiek nyugalmazzanak téged, Asuma..." – néztem fel az égre kissé szomorúan, de Iruka hangja csak hamar visszarántott a valóságba.