A bosszú a fegyverem

Egy háború kirobbanása; Válassz utat magadnak!

(Takara)

Amikor ismét felbukkant Yamahiko nagybácsi és közölte, hogy meg van anya... Hát azt hittem, hogy sokkot kapok. Egy pillanatra megszűnt körülöttem létezni a világ; szinte fel sem fogtam, hogy mi zajlik körülöttem! Nem érzékeltem a külvilágot; nem éreztem szagokat, nem hallottam hangokat és szinte nem is lélegeztem, - vagy legalábbis... egyáltalán ne éreztem. – Ez az állapot egészen addig tartott, amíg észre nem vettem, hogy apa már készül elmenni Yamahiko-val anyáért. – „Ne... Kérlek, ne! Ne, menjetek el nélkülem!" – ügettem oda már szinte sírva hozzájuk. – „Én is látni akarom! Látni akarom! Mellette akarok lenni! Kérlek... Hadd menjek el én is! Kérlek, apa... Látni szeretném őt! Látni szeretném anyát!" – sírtam el magamban a dolgokat, de ők... Sajnos nem értették; legalábbis én azt hittem! Ugyanis apa... Tudta jól, hogy menni akarok; Tudta jól, hogy én készen állok a találkozásra, - amit Yamahiko nagybácsi nem tart valami reálisnak, - de apa tudja, hogy én... Én készen állok! Azonban ő azt mondta, hogy nagy valószínűséggel anya nincs arra készen állva, hogy találkozzon velem. Végső soron... Ez tök logikusnak tűnik, hiszen, amikor kicsi voltam... Mindig magát hibáztatta azért, mert én nekem az átokkal kell együtt élnem. Sokat sírt, amikor megmutatkoztak a rontás jelei, s akkor én először azt hittem azért, mert, hogy szörnyeteg lett a lányából. Hát lássuk be... Akkor is még igen naiv és butácska voltam. S ezeket figyelembe véve... Lehet, hogy apának igaza van... Anyának még sok lenne az, hogy itt és így látna. Bár csak tudnék már beszélni! Bár elmondhatnám neki, hogy én boldog vagyok és, hogy ez így és, hogy meg lehet törni az átkot! Bár elmondhatnám neki... Oh, Istenem... Ha visszaküldöd hozzám anyát és segítesz nekem abban, hogy a családom végre újra egyesüljön, akkor örök hálám! Könyörgöm... Hadd, legyen végre boldog életem! – rimánkodtam az égiekhez... Hátha meghallják és megenyhülnek értem.

***

Miután apa és Yamahiko bácsi elrepült, én szomorúan kuksoltam az Akadémia udvarán és vártam, hogy Iruka-sensei befejezze a tanítást. Kora délután volt... Semmi extra... Csak is a szokásos napi rutin és élet Konoha falain belül, de most valahogy... Olyan más volt. Olyan... Szürke, szomorú érzésem támadt... Olyan, mintha minden befásult volna, szinte egy szempillantás alatt.

És ekkor megszólalt a csengő. Az Akadémia csengője kirántott a szomorú világomból, s egy pillanatra ismét színes lett minden. Láttam, ahogy a gyerekek boldogan rohannak haza és a sok tanulás után... nem szegte kedvüket egy jó ki szórakozás sem. Elmosolyogtam rajtuk, de ez is csak egy pillanatig tartott. Utána megpillantottam egy boldog családot... Egy apát, egy anyát és egy boldog kislányt. Egymás mellett sétáltak kézen fogva és nevettek. A szívem szomorúan dobogott utánuk, s eszembe juttatta az egyik gyerekkori álmomat. – Amikor már az Akatsuki-nál laktam... Kicsiként mindig is arról álmodoztam, hogy Konoha utcáin, apa és anya, s köztük én, sétálunk és nevetgélünk vígan. Annyira pozitív érzések éreztem olyankor, s semmi sem ronthatta el az idilt. Ám ez... Nem igazán volt igaz, mert mikor az álmomban ránéztem az apámra... Elmosódott minden és csak is a fekete színt, s vér csíkokat, majd pocsójákat láttam; utána meg egy hangos női sikolyt hallottam, majd apám hidegvérű, véres foltokkal teli, rideg kezében megpillantottam az anyám egyik végtagját, - minden álmomban más-más végtagok jelentek meg. Volt ahol a keze, lába, de legtöbbször a fejét láttam, melyet a hajánál fogva ragadott meg. – S úgy nézz rám érzéketlenül és hidegvérűként. Ez volt a legnagyobb rémálmom, mely folyamatosan, hétről-hétre; évről-évre visszatért, de aztán... Egy idő után eltűnt, mert égtem a bosszútól. Az átmaimban sokszor megöltem ezután a jelenet után... szóval... Akkoriban még azt mondtam, hogy: „Kvittekké váltuk". – Mondjuk ez már régen volt, s most is... Erre visszaemlékezve... Eléggé groteszk és elborult az egész. Nem tudom... De valahogy én...