A bosszú a fegyverem

A kételyek közé tett kunoichi

(Takara)

Szerencsénk volt, hogy még sötétedés előtt vissza tudtunk érni a rejtekhelyre. Deidara kritikus állapotban volt, amikor hazamentünk, így kénytelen voltam én elmesélni Pain-nek, hogy mi történt. Végig szégyelltem magam, hogy nem segítettem Sasori-nak! Fel kellett volna rúgnom a szabályokat és menteni a barátaimat, de én... Én ezt nem bírtam megtenni!

- Ne, idegeskedj, Takara! Te csak azt tetted, amit én kértem... S ez nem rossz dolog... - mondja könnyedén, miközben sétálgat a sötét irodában ide-oda; faltól-falig. Én a hosszú asztal azon végén ültem, ahol Pain sétálgatott. A mahagóni asztal alatt ökölbe szorítottam a kezeimet, s már annyira dühös voltam, hogy a karmaimmal már átszúrtam a tenyeremet. Ebben a sokk is könnyedén közrejátszott, hiszen én és Sasori... Én nem így akartam elválni Sasori-tól!

- Nem rossz... Nem rossz az, hogy a barátunk meghalt? – akadok ki.

- Egy... Ez egy bűnszervezet kislány... És hiába vagyunk jóba... Nem ragaszkodhatunk úgy a társainkhoz, mint barátok...

- Ezt te sem mondhatod komolyan?! – akadok ki, s a lendülettől fel is álltam a székről.

- A Shinobi-k 1. szabály.: „A ninja csak egy feláldozható eszköz a vezetőség kezében! Az ő szavuk a szent; azt teszed, amit ők mondanak, bármi is a feladat! A társak csak a stratégia miatt vannak beosztva, nem azért, hogy barátságok szülessenek! A társak csak azért kellenek, hogy a gyenge láncszemek kihulljanak a közösségből és, hogy az erősek túléljék a küldetéseket és a világot!" – idézi fel azt a szabályt Pain, amit minden Shinobi tud és ismer. Én is tudom, hiszen... Olvastam nem egy, nem két könyvben. – Te is tudod ezt, ugye Takara? – kérdezi Pain, aki megállt velem szemben. Én csak a könnyeimmel vívódtam.

- Igen, persze... De akkor is... - akadékoskodok.

- Látszik, hogy Konoha-i Shinobi-nak születtél... - fogja meg a vállam, miközben sóhajtozik. – Valahogy ez a „társaink fontosabb a saját életünknél" logika, már beléd rögzült.

- De... - kezdtem halkan, de ő belevágott a szavamba.

- Csak elárulom neked... Sasori téged mindig is megvetett... Őt nem érdekelte volna, ha meghalsz! Neki te nem voltál senki! Ő nem segített volna! – felnyílnak a szemeim... Ámulva figyelek a Rinnegan-os szemű Akatsuki vezetőre, aki határozottan, mégis... Kissé együttérzően és sajnálkozva figyel engem. – Sasori számára... Te csak egy eszköz voltál a küldetés folyamán... Se több, se kevesebb... Csak egy eszköz...

- „Csak egy eszköz..." – gondolkodok el, majd felidézem magamban Sasori szavait: „Akkor meg mit akadékoskodsz? Ne, akarjál itt hősködni és menőzni! Gondolkodj úgy, ahogy Zetsu gondolkodna... Világos, Zetsu2?" – „Tényleg erre utalt, hiszen ezt azután mondta, miután Deidara azt mondta, hogy nekem kell átvennem Zetsu szerepét, s hogy ő... sosem hősködött, bármennyire is gáz volt a helyzet." – felsóhajtottam, majd beletörődtem Pain szavaiba. – Elnézést, a kirohanásaimért... - engedem le a fejemet lassan. Ezután Pain elengedte a vállaimat, majd az egyik kezét a fejemre tette és megborzolta a hajamat.

- Hehehe... Többször kell téged terepre küldenem, hogy megtapasztald a világunk fájdalmait és azt, hogy a halál az egy természetes folyamat. Hiába vagyunk erősek... A halállal szemben; mely eljöhet lassan, gyorsan, fájdalmasan és kegyelmezve; még mi is alul maradunk... Tudod, miről beszélek, igaz Takara?

- Igen, tudom... És köszönöm... - sóhajtoztam, majd amint Pain elengedett ki is léptem az irodából és a szobám fele vettem az irányt.