A bosszú a fegyverem

Adj magadnak még egy esélyt, hisz még előtted az egész élet!

(Kakashi)

A Danzou klón vallomása óta kevesebb, mint másfél nap telt el. Azon az estén, - amikor Danzou végezni akart volna a lányommal, hogy Takara-nak még esélye se legyen elmondania az igazat a háttérben zajlódó bűnszervezeti hálóról, - Istennek hála, de jók voltak a megérzéseim. Bele sem merek gondolni abba, hogy mi lett volna, ha nem úgy cselekszek, ahogy aznap tettem; Ha csak egy valamit is másképp csináltam volna, akkor talán Takara-t már holtan találtam volna itthon. Borzasztó belegondolni, hogy végig... Ez az ember szakított el minket egymástól! Esküszöm, ha egyszer... De, ha csak egyszer szembe kerül velem... Nem lesz második esélye ellenünk, mivel a földdel fogom egyelővé tenni! – Csak hát... Ki tudja, hogy erre mennyi esélyem is lesz, hiszen Danzou-t azóta keresteti a Hokage asszony a legmegbízhatóbb ANBU-sokkal, amióta rájöttünk, hogy az a Danzou, aki azon az estén előttünk állt, csak egy szimpla klón volt csupán. Nos, igen... A klón vallomása után a Gyökéri ANBU-sok nem igazán lettek a legszimpatikusabb Shinobi-k a faluban, hiszen végig egy árulónak dolgoztak. És igen... Most a fiatal és az idősebb Shika-Ino-Chou trió azon fáradozik, hogy átvizsgálja az összes Gyökérit, hogy vajon nekik mennyi közük van Danzou ügyeihez. Pontos eredményt nem tudok, hiszen nem akartam őket olyan kérdésekkel zavarni, amikre amúgy is választ fogok kapni néhány napon belül. Most inkább siettem haza, hogy Takara ne legyen olyan sokáig magányos. Miután Takara-val azon az estén hazaérkeztünk megvártam, amíg elaludt, utána pedig kitartóan kutakodni kezdtem az apám iratai között. Danzou azt mondta, hogy az apám rájött arra, hogy Danzou mire készült, így biztos vagyok abban, hogy valami dokumentum van félretéve a házban, ami ezt bizonyította. Hiába kutattam órák hosszát a lakásban... Semmit sem találtam. Ám ekkor eszembe jutott valami: a Dojo. – Igen... Ez az a hely, ahova azóta senki be sem tette a lábát, amióta ott az apám öngyilkos lett. Körülbelül 25 év telt el azóta, de még mindig képtelen vagyok csak arra, hogy ránézzek a helyre... Nem, hogy még be is lépjek. Pedig meg kell tennem, hiszen érzem, hogy azok a dokumentumok ott várnak rám. És milyen igazam is volt; Minden olyan jegyzet, amit az apám feljegyzett Danzou-val kapcsolatban azt a klánunk jelképét ábrázoló kép mögött találtam meg. Milyen szerencse, hogy meg vannak, hiszen ezzel... Bizonyítni tudom azt is, hogy Takara... Nem azért állt át az Akatsuki-sokhoz, mert egy érzéketlen szörnyeteg, - ahogy ők nevezik, - hanem azért, mert félrevezették; és éppen ezért nem ítélhetik el őt, hiszen csak 10 éves volt, amikor ez történt... Gyerekként mindannyian befolyásolhatóak vagyunk... Tudom, mert én is az voltam, sőt... Ez a felnőtt koromra is kihatással volt rám, hiszen engem a szabályok befolyásoltak és ezért csúszott ki minden olyan hamar a kezemből.

Nos... Miután leadtam az apám által hátrahagyott jelentést, elindultam haza. Útközben összefutottam Naruto-val, aki nagyon lelkesen jött felém. Amióta legutóbb beszélgettünk a szüleiről, azóta teljesen megváltozott a kapcsolatunk... Olyan, mintha szorosabbá vált volna; és, ami a legjobban megdöbbentett, az az, hogy nem éreztem azt, hogy dühös lenne rám. Igaza volt Yamato-nak... A dühe, csak is átmeneti volt, hiszen Naruto... Egy végtelenül kedves, megbocsátó, szerethető gyerek. Ezt mindig is tudtam, de valahogy... Sosem éreztem olyan biztosnak. – Szerintem csak is bűntudatom miatt érezhettem ezt, hiszen... Ha Minato-sensei-t nem is... De Kushina-chan-t meg tudtam volna menteni, ha ott lettem volna...

- Köszönöm, hogy átjöhettem sensei! – köszöni meg miután kilépett a házam ajtaján. Áthívtam őt, miután olyan szinten megeredt a nyelve a faluban. Jó sokat beszélgettünk és közben előkerestem azt a kunai-t, amit még Minato-sensei adott nekem ajándékba, közel 10 évvel ezelőtt. – Biztos nem baj, hogy ezt te nekem adtad? – kérdezi, miközben megemeli azt a kezét, amelyikben a kunai éppen van.

- Ne, aggódj miatta! – mosolygok rá kedvesen és őszintén. – Ezt így szeretném... És szerintem igazán megérdemled már!

- Wow... Köszönöm sensei... vagy inkább Kakashi? – kérdez rá mosolyogva, hiszen most nem igazán tudja, hogy hogyan kéne megszólítania. Elmosolyodtam, majd gyengéden megborzoltam a haját.