jm.
Végre elértük az április tizennegyedikei dátumot; azaz indulás Japánba!
Gyorsan eltelt ez a két hét, de hiába, hisz annyi, de annyi programon vettünk részt, hogy csoda, ha még nem purcantunk ki, ugyanis a túravezető Yeongsuk - aki idegenvezetőként is helytállt, mert konkrétan több dolgot tudott az épületekről, szobrokról vagy bármilyen dologról ami a hatvan közüli egyik múzeumban megtalálható volt mint maga aki vezetett minket körbe -, nem nagyon hagyott minket pihenni, mert állítása szerint nem azért jöttünk el Japánba, hogy süttessük a hasunkat.
Természetesen a lányok többsége kihisztizte, hogy egyik napon menjünk le a tenger vagy óceán (fogalmam sincs, hogy melyik van Japán mellett, mert mindenki mást mondott) partra, hisz ebben a két hétben nagyon meleg időnk volt, aminek nagyon örültem.
De viszont [kit érdekel, hogy ez nyelvtanilag nem helyes xd –szerk.] én nem tettem be a lábam a vízbe, ugyanis nem nagyon szeretek majdnem pucéran menni az emberek közé, így hát egy rövidnadrágba és egy fekete-fehér csíkos pólóba ültem az árnyékba és szürcsöltem a jegesteám.
A lányok meg önfeledten, magukból kikelve - hisz majdnem mindenkin bikini volt, ami tudni illik annyira sokat nem takar az intim tájakból - futkoztak körülöttem, be a vízbe, majd ki onnan.
Természetesen nem hiszem, hogy említenem kéne a tényt, hogy én ott - az osztályon belül - egyetlen fiúként ücsörögtem a lányok között tiszta piros arccal, mert azért szerintem normális, ha zavarba jövök attól, hogy majdnem pucér nőegyedekkel vagyok összezárva, hiába nem a lányokat szeretem.
Később, másnap este a szobatársaim - Aimi, Sunhui és Yeji - kitalálták, hogy felelsz, vagy mersz-ezzünk amiből én természetesen kiszálltam, így csak az emeletes ágyamon ülve figyeltem őket ahogy öntik magukba az alkoholt.
Igen, ezért is szálltam ki, mert nem akarok mégegyszer olyan állapotba kerülni, mint akkor.
Másnap természetesen nekem kellett vigyázni a három - hullarészeg - lányra, ami annyiból állt, hogy Aimi-t valahogy húztam magam után, Yeji-t fogtam az egyik, Sunhui-t pedig a másik karommal. Érdekesen nézhettünk ki...
Az utolsó nap viszont nem mentünk sehova, helyette csak takarítottunk és pakoltunk, mert ebben a tizenhárom napban rendesen szétcsesztük - vagyis inkább a lányok - az emeletet.
Majd Yeongsuk vezetésével nagynehezen eltaláltunk a reptérig - ahonnan majdnem elkéstünk, ugyanis volt körülbelül fél óránk a repülő indulásáig -, de ahogy beléptünk oda, az osztály negyedét el is veszítettük.
Mondanom sem kell, hogy Yeongsuk mennyire megdícsérte azt a pár jómadarat aki kapásból elkósztált, ahogy betettük a lábunkat a repülőtérre.
Miután nagy nehezen - de sikeresen - felszállttunk a gépre mindenki elfoglalt egy magának tetsző ülést; én a legelső ülésnél bemásztam az ablakhoz, mellém beült Jiyoung mellé pedig Daeun.
Az út szokatlanul hosszan és lassan telt, kissé furcsa érzések lettek úrrá rajtam, miszerint valamit biztos ott hagytam, vagy esetleg valami történt a suliba, amíg nem voltam ott...
Az arcomra kiülhetett a pánik, mivel Jiyoung egyből elkezdett kérdezgetni, hogy van-e valami bajom, ha igen akkor mi satöbbi, satöbbi.
Nagynehezen leállítottam - mert rendesen beindult - és mondtam neki, hogy nyugodjon meg, mert semmi bajom.
Igazából csak lekoptatni akartam szegényt, hogy zenét halgathassak, hátha attól kicsit jobb lesz a közérzetem.
Fogtam a telefonom, majd megkerestem rajt a kedvenc zeném; most jelenleg a Blackpink - Forever Young című szám a kedvencem - nagy nehezen kiválasztottam -, hisz ez az egyik kedvenc bandám és általában ilyenkor nem tudok dönteni, hogy melyik a kedvencem. Mármint zene.
