Annyira imádom ezt a bp cb-t:')
Sajnálom, de túlságosan élem, így a hangulatom szabályozza, hogy milyen részeket írok.
Szóval... utáljatok, de i'll kill this love :)
Pray for jimin.
Ezek után Jungkook nem váratott magára, egyből "akcióba" lendült, hisz most már lendületesebben és intenzívebben puszilgatja a nyakam és simogatja a hasam.
Valahogy... nekem ez nem fekszik... én ezt nem élvezem. Olyan nem is tudom... olyan erőszakos most.
Szerintem mondanom sem kell, hogy ki jutott azonnal eszembe ezekről az erőszakos megmozdulásokról.
Nem tehetek róla, de az emlékeim ismét felszínre törtek könny formában. Valahogy... nem tudom magam tartani, mert annyira... de tényleg annyira rosszul esik még így is, hogy már megtörtént, és - jó esetben - nem fog többször megismétlődni, vagy újrakezdődni.
Senkinek nem kívánom az érzést, mikor a saját édesanyja bántalmazza szavakkal, esetleg - jobb esetben - fizikálisan a gyerekét.
Egyszerűen... annyira nehéz kiheverni a szavait, amiket szinte minden nap a fejemhez vágott, hogy néha-néha akaratlanul is hallom fejemben a hangját, ahogy a következő szavait vágja a fejemhez; "Semmit sem tudsz megcsinálni!", "Hülye vagy mindenhez, egy kész szerencsétlenség vagy! Soha nem fogsz kelleni senkinek!", "Apád is azért van ilyen ritkán itthon, mert nem bír veled egy légtérben lenni!", "Szánalmas vagy", "Úgy érzed, hogy te vagy a szar? Tenned kéne azért, hogy ne legyél az" és hasonlók.
Próbáltam halk lenni, és elfojtani magamban az érzelmeim, de valahogy ez nekem sosem ment. Mindig sokkal jobban bírtam a fizikai bántalmazást, mint a lelkit.
Akármit mondott nekem mindig sírás lett a vége.
Remegő kezemmel próbáltam letörölni a könnyeim, illetve a taknyot - mert az orrom is elkezdett folyni nagy örömömre -, erre Jungkook hirtelen idegesen felcsattant.
- Faszom, nem fejeznéd már be?? – förmedt rám idegesen, mire elakadt a lélegzetem, a könnyeim meg tovább potyogtak.
Úgy látszik nálam nem szomjaznak az egerek sosem.
- Komolyan, nem akarod abbahagyni?? Picsába már, hogy állandóan hisztizel! Elegem van már komolyan, húzzál ki! – emelte fel a hangját, majd mondandója végén az ajtóra mutatott.
Mintha ismét anyámat látnám.
Ajkaimat összepréselve pislogtam a fiúra.
Most mi rosszat tettem...?
- Mivan, most már süket is vagy? – lendítette meg a karját, mire szemeimet összeszorítva, nyakamat behúzva leugrottam az ágyáról, s kifutottam a szobájából.
___
Már vagy három órája itt ülök a kanapén felhúzott lábakkal, és pityergek, mint valami óvodás.
Úgy látszik, hogy itt éjszakázom. Az a mázlim, hogy a házból nem dobott ki... ő is.
A kutyát azóta valahol összeszedte és bevitte a szobájába, mert nincs itt kint - szerencsémre -, gondolom ne legyen velem egy légtérbe a kutya.
Most nem tudom, hogy ez rám nézve kedves, vagy bántó gondolat-e...
Igazából fogalmam sincs, hogy mitől hergelődött fel ennyire, hisz tegnap este még tök kedves és aranyos volt. Ma meg... jó, a nap elején - és ameddig haza (vagyis Jungkookhoz) nem értünk - aranyos volt, minden szünetben odajött hozzám és a többiekkel nem törődve nem egyszer ölelt meg, vagy éppen puszilta meg a fejem, de mikor beestünk az ajtón egyszerűen... mintha megváltozott volna.
