jm.
Amikor hallottam az ajtó nyitódását istentelen módon kapott el a félelem; az egész testemben remegni kezdtem, de olyan durván, hogy én a saját reakciómon - ha lehet - még jobban bepánikoltam. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy be akart nyitni a szobába, de azt szerencsére bezártam.
Most... engem is bántani akar?
Alsó ajkamat beharapva nézek körbe a szobába, hogy mi az, amit hozzá tudnék vágni az ajtóhoz jelezve azt, hogy jó lenne, ha eltakarodna és békén hagyna. Először a párnámat akartam, de rájöttem, hogy az puha, és valószínüleg semmi hangja nem lenne, vagy egyáltalán el se menne odáig, így végül a Jungkooktól kapott telefont vágtam neki az ajtónak teljes erőmből, de azért kinyökögöm, hogy hagyjon békén, mert őt ismerve lehet, hogy nem venné a jelzést, hogy - finoman szólva - nincs hozzá kedvem.
Egészen addig bömböltem a szobában, míg elég erőt, dühöt és energiát (de azt nem tudom, hogy honnan, mert a sok sírástól már rendesen rosszul vagyok, és lehet, hogy be is lázasodtam) össze nem szedtem. A fehér kis bigyuszt meg a levelet megfogtam, majd odamentem az ajtóhoz. Mielőtt kinyitottam volna felvettem a telefont, aminek az ég világon semmi baja sem volt. Na mindegy, majd legközelebb...
Az ajtót kinyitottam, a kulcsot elraktam a zsebembe, hátha mondjuk elkerülnénk egymást, és közben ő bármikor elvihetné a kulcsot. Persze... aztán nem lenne semmi, ami megvédene tőle.
Körbejártam a házban lévő minden helyiséget a szobáján kívül, de mivel sehol sem volt, ezért megindultam a medve barlangja felé.
Alsó ajkamat harapdálva totyogok a remegő lábaimmal, és nem sok tart vissza, hogy vissza ne menjek a szobába, de tudni akarom, hogy mióta van nála ez a levél.
Ahogy egyre közelebb érek a szobájához elfog a rossz érzés, és görcsölni kezd a gyomrom, a szemeim meg automatikusan bekönnyeznek. Hiába megyek nagyon lassan, egyszer mindenképp véget ér az út.
Mint most.
Egy nagy levegőt véve próbálom felvenni a "kemény" arcom, miközben letörlöm a könnyeim. Pár perc álldogálás után úgy döntök, hogy jobb túlesni rajt, ezért úgy rontol be a szobájába, mint valami bulldózer. Érkezésemre felkapja a fejét, majd félreteszi a telefonját, amit eddig bámult.
Látom, hogy ajkait szóra nyitja, de megelőzöm, mert rohadtul nem vagyok rá kiváncsi.
- Ez mióta van nálad? – förmedek rá, miközben hozzávágom a papírt és azt a tesztet. Zavartan lenéz arra a fehér, kemény eszközre, majd rám – Válaszolj! – nem sok tart vissza, hogy ne sírjam el magam, de a végsőkig küzdök. Arca csupa értetlenséget tükröz, de ahelyett, hogy beszélne, csak nagy szemekkel bámul rám, mint egy alsós kisfiú, akit rajta kaptak valami rosszaságon – Válaszolj már!! – hangomon már lehet hallani, hogy valami (valami?) nem oké, mert elvékonyodott, jelezve azt, hogy mindjárt rám fog törni a sírás – Ez volt a célod? – nézek rá csalódottan, a sírást már meg sem próbálom takarni és tagadni – Miért nem velem... miért, miért pont ő? Fel tudod fogni, hogy a húgom tizenöt éves?! Fel tudod fogni, hogy terhes a húgom tizenöt éves létére?! – emelem fel a hangom egy pöppet, mire a szemem sarkából látom, hogy felém nyúl a kezével – Hozzám ne merj érni! Undorító vagy, utállak! – szorítom össze szemeim erősen, az utolsó szónál.
Nem tudlak utálni, nem hagyod, hogy utáljalak.
Nem tudlak utálni, mert nem hiszek neked.
Nem tudlak utálni, mert szeretlek.
Homályos látásommal észlelem, hogy ismét szóra nyitja ajkait, de nem várom meg, hogy bármit is mondjon, mert nem vagyok kiváncsi rá, és mert biztos csak hazudni, vagy mentegetőzni akar, ezért inkább sarkonfordulok és kisietek a szobából. Mivel nem csuktam be az ajtóját hallom a lépteit, de elfog a pánik és a kétségbeesés, mikor már tisztes távolságban elhagytam a szobáját, de még mindig jön utánam. Lépteit egyre hangosabban és gyorsabban hallom, míg én szinte futok a végeláthatatlan folyosón, ami a szobámba vezet. A zsebembe nyúlok, hogy kivegyem a kulcsot, de véletlen elejtetem, ezért megállok, de ahogy meglátom Jungkook fekete vonalait annyira megijedek, hogy a pulzusom hirtelen felugrik a picsába, így megszédülök. Nem akartam megállni, tovább akartam menni, de a lábaim földbegyökereztek, és nem mozdultak.
Látom, ahogy lehajol a kulcsért, ami lehet vagy nyolc lépésnyire tőlem. Amikor lassan megindul felém, testem minden egyes pontja remegni kezd, akár egy nyárfalevél.
A Hold bevilágít azon a nagy üvegajtón, így pont megvilágítja az arcát, ahogy megáll előttem.
- Jimin... – a szívem valamiért még most is hevesebben kezd el dobogni, amiért kimondja a nevem. Ismét elpirulok, a pulzusom meg még mindig az egekben van, és érzem a lüktetést a nyakamba, ami szabad szemmel is látható lehet, mert Jungkook szeme megakadt rajt egy pillanatra. Na, ha most meg vámpírt akar játszani, akkor nem tudom, hogy mit fogok mondani....
Próbálom rendezni a vonásaim, és a légzésem, de mikor megfogja a kezem teljesen felborulnak az agysejtjeim, a levegő hevesebben kezd el járni a tüdőmben, hála a hiperventillációnak. Nem tudom hogy hogyan, és miért, de teljesen megbabonáz, mintha valami varázslatot használt volna rajtam, mikor megfogta a kezem. Már majdnem hagytam magam, mikor belém vágott a felismerés, hogy a fiú, aki annyiszor megbántott, átvert, lekurvázott és ráadásul fel lett jelentve azon az alapon, hogy megerőszakolta a húgomat, most éppen közelebb hajol hozzám talán egy csókért, talán egy szóért, de ezt már nem fogjuk megtudni soha, ugyanis kikaptam a kezéből a kulcsot, majd besiettem a szobába, bevágtam az ajtót, és kulcsra zártam azt. Neki támaszkodtam az ajtónak, majd lecsúsztam a földre, felhúztam a lábaim, s átöleltem a térdem.
Miért... miért görcsöl a gyomrom?
Miért... miért pirultam el?
Miért... miért nézett rám úgy az előbb?
Miért... miért nem haragszom rá?
Miért... miért nem tudom utálni?
Miért... miért tetszik nekem?
Miért... miért vagyok szerelmes belé?
Miért... miért szeretem?
Miért... miért nem tudom utálni?
Azért, mert szeretem?
Miért pont ő az a rendészfiú, aki ellopta és összetörte, de mégis birtokolja és dobogtatja a szívem?
Miért velem történik mindez?
