Egy kicseszett hete kerülöm Jungkookot.
De tényleg, ahogy meglátom őt - vagy valaki rá hasonló embert - egyből elmegyek Taehyungék közeléből.
Igen... sajnos ebben az a rossz, hogy ők nem tudnak semmiről, és csodálkoznak, ha én mindig lelépek valami béna ürüggyel, mikor Jungkook felbukkan.
Ebben az egy hétben elég nehéz volt telefon nélkül élnem - mert ugye elejtettem még mikor Jungkook elé kisétáltam az útra -, mondjuk nem vagyok valami nagy szociális ember, eddig is - szinte - csak Jungkookkal kommunikáltam a telefonommal, csak azt bánom, hogy nem tudok zenéthallgatni. Anyám előtt meg nem nehéz beadni, hogy van telefonom, ugyanis előtte nem nagyon merem elővenni, mert még kettétörné, ha esetleg nem rá figyelek, vagy mondjuk látná, hogy van valaki, akivel telefonon beszélgetek. Kedves, mi?
Az osztályomban, azon belül köztem és Aimi között eléggé feszült lett a levegő - de csak felőlem - akárhányszor találkoztunk azóta.
Nagy szerencsémre év elején egy csomó órán melléültem, és már nem lehet ülőhelyet cserélni. Nagyon frankó mondhatom...
Aimi viszont ugyanolyan közvetlen velem, mint eddig; ugyanúgy beszélget, és viselkedik velem.
Akkor ezek szerint csak nekem van olyan érzésem néha, hogy meg akarom fojtani?
Viszont Jungkook közelében egyszer sem láttam. Bár a szünetekben mindig eltűnik...
Bele se merek, és nem is akarok gondolni, hogy mi folyik köztük... egyszerűen borsódzik tőle/tőlük a hátam, elfog az undor és legszívesebben kidobnám Aimit az ablakon, Jungkookot meg... nos őt meg bezárnám a szekrénybe egy hétre.
Apropó Jungkook... ő eléggé elengedte magát ebben az egy hétben, ugyanis már kétszer volt vele valami probléma (nem tudok konkrét dolgot mondani, ugyanis mindenki ferdít a dolgokon. Magyarul pletykálnak rendesen) az iskolában. Ezalatt érthető dolgok például a verekedések, rongálások, satöbbi, satöbbi.
- Mi ez? – Taehyung mély hangja zökkent ki a gondolkodásomból.
- M-mi? – nézek rá zavartan, miközben a tanszereim ölelem magamhoz, s feljebb tolom orromon a szemüvegem.
- Nem hallod? Arról jön. – állunk meg a folyosón, majd benézünk az egyik szárnyra, ahonnan jönnek a hangok, majd egymásra nézünk, s vissza a mellék folyosóra – Nézzük meg! – ragadta meg a karom, majd elkezdett rángatni.
- Ta-taehyung állj! Ne-nekem órám va-van! – loholtam utána – Me-meg neked is! H-hé!
- Ó, nézd! Bunyó van! – kezdte el rángatni a karom izgalmában.
- Mivan? – szaladtak fel szemöldökeim, majd az összegyűlt tömegre pillantok – Hogy érted? Kik azok? Miért? – állok lábujjhegyre, majd megkapaszkodom Taehyung vállában, de semmivel sem látok többet, mint eddig.
- Nem tudom. – rázta meg a fejét – Menjünk közelebb. – biccentett egyet.
- Jó ötlet ez? – nézek rá ajkaimat rágva, mire egy nagy puffanás és huhogás hallatszódott a tömegből, s én ijedten pillantok a diákokra, majd vissza Taehyungra, aki időközben felállt egy padra – Várj meg! – tettem le a cuccom az ablakpárkányra, majd a szőke barátom után futottam, s ahogy fel akartam állni mellé a padra a kezemre nyomta tenyerét, hogy megakadályozzon – Most meg mi van? – pillantok fel zavarodottan, de csak azt érem el, hogy a tenyere belesöpörje hajam a homlokomba – Mondd már, hogy mi van!
- Várj már! – sziszegi ide nekem, ugyanis időközben elkezdtem csapkodni a lábát, hogy válaszoljon már – Két srácot látok. – nyújtja a nyakát, majd egy hangosabb csattanást és ismét egy puffanást követően összeszorítja szemeit, majd behúzza a nyakát – Uh, most rendesen földhözbaszták csóró srácot. – húzta el száját, majd hunyorogni kezd – Aki nem más mint... Jungkook? – mondja kikerekedett szemekkel, mondandója inkább hasonlított kérdésre, mint kijelentésre.
