Huh basszus el nem hiszitek, hogy mennyire örülök, hogy tudtam írni... szerintem ennek a résznek jobban örülök, mint ti XD
komolyan, viccet félretéve enyhe depresszióba estem, alig aludtam (mondjuk lehet, hogy ebbe a vizsgák is közrejátszottak) és elment az étvágyam. Na de mindegy xddd
Illetve köszönöm, a majdnem 9K megtekintést (jézusom már majdnem 10K...😳😭), és 2,4K voteot!!😍😍💙💙💙💙💙
Jó olvasást! ☺️💙💙💙
- Hunyd le a szemed. – takarta el a kilátást a kezeivel – Meglepetés lesz. – bíztatott, hogy csukjam be szemeim. Nem kellett kétszer mondania, a hat éves naív fejemmel egyből tettem amit kért – Számolj el húszig, utána pedig nyisd ki a szemeid. Jó? – simított végig a fejemen, mire egy nagy bólintással válaszoltam.
- Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Kilenc. Tíz! – húztam el mancsaim arcom elől, s nyitottam ki szemeimet.
De anyát nem láttam sehol.
- Anya? Anya! Anya! – kiabáltam hangosan, miközben potyogni kezdtek a könnyeim.
[...]
- Tudod, hogy miért mondtam tíz évvel korábban azt az állatkertben? – dőlt neki az ajtókeretnek mellkasa előtt összefont karokkal.
- Nem... – ráztam meg a fejem, majd érdeklődve figyeltem anyát, kinek arcán egy gonosz mosoly villogott szája szélén.
- Olyan naív vagy és hülye... – forgatta meg szemeit, mire összeszaladtak szemöldökeim, s zavartan pislogtam rá. Mi...? – Tényleg nem esik le? – húzta fel szemöldökeit, s láttam rajta, hogy már unja ezt a beszélgetést – Ott akartalak hagyni a picsába. Apádnak megmondtam volna, hogy elvesztél. Kerestünk volna, de direkt olyan helyekre vittem volna ahol tudom, hogy nem vagy. Aztán a végén feladta és beletörődött volna. Majdnem sikerült megszabadulnom tőled, de te természetesen elbasztál mindent, mivel olyan hangosan bőgtél, hogy sajnos apád észrevett. Mit ne mondjak kurva boldog voltam. Ja, nem. Úgyhogy a szerencséden múlott, hogy még mindig itt vagy, és már nem a föld alatt egy kibaszott fakoporsóban te gyámoltalan utolsó kis féreg! – sziszegte idegesen, majd a kilincset megfogva maga után bevágta az ajtót, nekem meg ezt követően egyből kipattantak a szemeim.
Azt sem tudom, hogy hol vagyok, mi történik, vagy éppen mennyi az idő. Nem látok semmit, ugyanis tiszta könny, és fel van duzzadva a szemem a sok sírástól.
De mikor sírtam? Vagy csak álmodtam?
Mi történik...?
- Jól vagy? – hallom meg valaki suttogó hangját mellőlem, mire zihálva - még mindig patakokban folyó könnyekkel - oldalra kaptam a fejem, így szembe találtam magam - már amennyire láttam ugyebár - Jungkook álmos valójával – Mi történt? – dörzsölte meg szemeit, felkapcsolta az ágy melletti kis szekrényen lévő olvasólámpát, és összeszűkített szemekkel felém fordult, majd miután realizálta, hogy bizony rosszat álmodtam - és most bőgök, mint valami óvodás - kikerekedett szemmel rúgta le magáról a takarót (mert belegabalyodott a lába a paplanba), s kitárt karokkal rám vetette magát, amit nem tudtam hova tenni. Mi a bánatot csinál?
E tettén annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra még a könnyeim is elálltak, s ahogy megtalálta a számára legkényelmesebb pozitúrát - hanyatt feküdt, s a mancsaival kitapogatva az én kacsóimat magához (vagy magára) húzott - ismét potyogtatni kezdtem a könnyeim.
Most miért nem volt neki jó ott feküdni, ahol az előbb?
- Mi történt? – emelte fel fejem, s kezei köze fogva az arcom hüvelyk ujjaival letörölte a könnyem. De feleslegesen, hisz amiket letörölt azok helyébe pillanatokon belül jöttek az utódok – Na, ne sírj! Rosszat álmodtál? – túrt bele hajamba azokkal az ujjaival, amik a fülem mellett helyezkedtek el, mire unottan ránéztem.
