«melodies»

«négy»

Ahogy haladtunk kifele a belvárosból, úgy tűntek el a felhőkarcolók, és az autók is elég rendesen megfogyatkoztak. Mikor elértük a vasutat már tudtam hova tartunk.
A városközpont két oldalán ellentétes helyzetű lakóövezetek kapnak helyet. Az egyik -ahol én lakom- egy gazdagabb környék, ahol hatalmas házak terpeszkednek óriási négyzetmétereken, pázsittal és vagy öt szobával. A másik oldalon -a vasúti átkelőnél- pedig a régi gyártelep van, ahol sajnos sanyarú sorsú emberek laknak. Abban az időben építettek ide tömbházakat, meg apró egyszintes családiházakat, amikor a gyárak másik helyre költöztek.
Ahogy átkeltünk a vasúton mintha egy teljesen más világba kerültem volna. Csillogó márkaboltok és felhőkarcolók helyett színes emeletesházak magasodtak felénk az út mindkét szélén. Voltak kékek, zöldek, sárgák és rózsaszínek is. Néhány sarkon romokban lévő aprócska viskókat pillantottam meg, melyek előtt porrá égett autók parkoltak. Mondanom sem kell: egy kicsit megijedtem, hiszen még sosem jártam itt, mindig csak hírből hallottam egy-egy történetet erről a kerületről. A szüleim mindig óva intettek, mert rengetegszer mutattak a tévében itt történt gyilkosságokat, vagy tömegverekedéseket.
Ha lehet még szorosabban fogtam körül karommal a fiú keskeny derekát, mire még gyorsabban száguldottunk keresztül a döcögő utakon. Kanyarogtunk az utcákban, jobbra-balra, néha már azt hittem zsákutcába értünk, de nem, a fiú egy keskeny kis sikátorba irányította be motorját, legalább 120-as sebességgel. Mikor már kezdtem azt hinni sosem érünk a célunkhoz Nath lelassította a motorját egy kanyar után, és egy szűk kis utcában állt meg. Felettünk egy háromemeletes sötétkék tömbház ágaskodott, aminek felhajtottunk füves területére. A fiú két fa közé kormányozta a motort, majd leállította. Körülöttünk jó néhány kisgyerek rohangált; fociztak, vagy fogócskáztak. Visszaemlékezve keserűség járta át a szívemet. Kiskoromban sosem játszhattam a szomszédban a velem egykorúakkal, hiszen anyám szerint a felesleges hangoskodás és neaddisten randalírozás rossz vényt vetne családunkra. Még a kertünkben sem lehettünk testvéremmel sötétedés után, ugyanis anya nagyon komolyan vette a csendháborítást.

Észre sem vettem, hogy a fiú leszállt a motorjáról és mellettem állva bámulja az arcomat.

- Igen, valami hasonló grimaszban reménykedtem - nevetett fel gúnyosan.

- Tessék? - ráztam meg a fejemet, és elszakítottam egy fáról lecsüngő hosszúhajú kislányról a tekintetem.

- Gondoltam, hogy így fogsz majd nézni a lakóhelyemet látva.

- Itt laksz? - mosolyodtam el, és inkább bölcsen elengedtem a fülem mellett beszólását, mert semmi kedvem nem volt vele veszekedni.

- Ja, pont itt - mutatott hüvelykujjával válla felett a mögötte lévő kék házra.

Figyelmesen forgattam a fejemet, minden apró látványt emlékezetembe véstem, hiszen valamiért jó érzéssel töltött el ennyi felszabadult, boldog embert látni. Nem voltak szabályok, nem volt etikett, hiszen a gyerekek mezítelen csattogó talpakkal szaladgáltak és ordibtak, nem foglalkoztak a város másik részén élőkkel. Olyan volt ez a hely mintha egy teljesen különálló városka lenne.

Tekintetem újra csak a kislányra tért vissza, aki még mindig fejjel lefelé lógott a faágról. Mellette egy hozzá hasonló korú kisfiú állt, kezében egy labdával. Nem messze tőlük egy csapat gyerek focizott, az egyik csapat póló nélkül, gondolom így különböztették meg a csapattagokat. A focikapu egy halászháló volt szétvágva és kifeszítve két fa közé. Ismét elmosolyodtam a találékonyságukra. Annyira szívetmelengető, hogy ha az emberek rá vannak kényszerülve bármire képesek. Ha nincs valamijük tesznek azért hogy legyen. Mindenki mosolygott, nevetett, kiabáltak, énekeltek és locsolták egymást vízzel. Hiába volt hideg, fűtötte őket a játék és a jókedv.