«melodies»

«húsz»

- Nem kell ebbe belefolynod - pillantott fel a plafonra.

- Jogom van tudni, hogy mi történt! - Nath ágya előtt álltam, ingerült voltam és zaklatott. Pedig alig három perce maradtunk kettesben.

- Miért lenne? Felesleges neked ezzel foglalkozni.

Szokásához híven hajába mart, tekintete idegesen járkált a függöny egyik felétől a másikig rajtam keresztül.

Egy cinikus mosoly terült el ajkaimon és megráztam a fejemet.

- Most komolyan megkérdezted miért? Nem hiszlek el téged Nath. A barátnőd vagyok, vagy voltam, vagy valami. Nem rémlik?

- Ez csak egy dolog.. - pillantott a szemembe.

Fájdalom futott át a testemen. Hogy mondhat ilyet?

- Nem kell neked ebbe belefolynod mondtam már! - folytatta - Nem kell a szaros dolgaimmal foglalkoznod.

- De a szaros dolgaid hozzád tartoznak, te barom - kezdtem egyre feljebb emelni a hangomat, féltem hogy egyszer csak ingerültségemben elordítom magam. Viszont erre nem a kórház egyik kórterme a legmegfelelőbb hely. Véleményem szerint legalábbis.

Mérge egy másodperc alatt elpárolgott és elmosolyodott. Ettől pedig ha lehet csak még mérgesebb lettem rá. Most kinevet vagy mi?

- Gyere ide - nyújtotta felém a kezét, hangja pedig teljesen békésre váltott.

- Nem.

- Nem hiszem el hogy veszekszel velem, Baba - nevetett fel.

- Én meg azt nem hiszem el, hogy semmibe veszel amikor éppen veszekszem veled - fújtattam. A lehető leghuncutabb mosoly terült el ajkain.

- Mondták már milyen dögös vagy amikor mérgelődsz? - kuncogott. Megpróbálta magát feljebb tornázni a párnáján, de arca eltorzult a fájdalomtól, így inkább visszafeküdt.

Nem bírtam tovább az érzéketlent alakítani, elvigyorodtam, és megcsóváltam a fejem.
Elléptem az ágytól, a fiú pedig serényen követett sötét tekintetével.

- Őrült vagy, Nath. Inkább megyek, és megkeresem az orvosodat mikor vehetsz be még fájdalomcsillapítót.

- Remek ötlet - hallottam meg mögülem egy gúnyos női hangot.

Nath anyukája sétált el mellettem a fia mellé. Sötétkék kezeslábasban volt, gyárban dolgozott.

- Miért jöttél anya? - sóhajtott Nath. Rámpillantott, majd vissza az anyjára. Sóhajtottam egyet.

- Mi az hogy miért jöttem? Majdnem téged is elveszítettelek egy ilyen.. átkozott fehérbőrű miatt - mutatott hátra anélkül hogy akár egy pillantást is vetett volna rám.

- Vigyázz a szádra - emelte fel a hangját a fiú.

- Nath - suttogtam. Bármit is mondott nem beszélhet vele így.

De egyikőjük se foglalkozott velem.

- Teljesen kivetkőztél önmagadból. Olyan vagy mint..

- Mint ki? - nevetett fel gúnyosan. Vöröslő ajkai grimaszba fordultak - Mint az apám?

A nőből egy artikulálatlan hang szakadt fel, egészen megsajnáltam ahogy a fia beszélt vele.

- És ha olyan vagyok? Hát olyan vagyok. Téged az ne érdekeljen. Te erőltettél rám minden szart. Csakis magadnak köszönheted ezt az egészet - mutatott körül, de kékjét anyján tartotta - Nem okolhatod emiatt a fos miatt pont a legártatlanabb embert. Nem teheted, anya.

A nő háta görnyedt volt, önkéntelen reakció volt, hasát védte fia szitokáradatától.

- Nathaniel, fiam kérlek. Tudod, hogy másképp nem tudnánk megélni.

- Aha ja, ezért áldozdd fel a fiadat. Végülis van mégegy, nem? - nevetett gúnyosan.

- Nath, kérlek - szólaltam meg kellően hangosan ahhoz, hogy felémpillantson.

- Menj most ki, Melody.

- Nem is értem miért vagy egyáltalán itt - villant rám a nő tekintete is.

Na máris nem sajnálom annyira.

- Azt hiszem ezt már érthetően elmagyaráztam, Asszonyom - válaszoltam higgadtan, nyugodt hangon, de legbelül dühös és csalódott voltam egyszerre - Majd ha Nath kér meg arra, hogy menjek innen és többé vissza se jöjjek akkor megteszem. De maga nem fog nekem parancsolni.

Élesen a nő szemébe bámultam, és most az egyszer nem az anyai aggodalmat láttam meg benne, hanem valami egészen mást, amit meg se tudnék teljesen fogalmazni. Erősnek éreztem magam, de lehet csak a fiú jelenléte tette. Reméltem, hogy nem fog megutálni azért, ahogy az anyjával beszélek. Tudom, hogy nem illendő ez a hangnem, hiszen mindenkinek meg kell adni a kellő tiszteletet, de azt hiszem ezt a nő már totálisan eljátszotta.

- Minden rendben Mel. Menj csak ki, azt hiszem Noah-ék kint vannak - pillantott rám a fiú. Nem akarta, hogy halljam a vitájukat, és ezt megértem. Én sem szeretem ha beleszólnak a szüleimmel kapcsolatos dolgaimba.

Bólintottam egyet, majd megfordultam.
Viszont Nath kedves hangja megállásra késztetett.

-De nehogy eltűnj.

Elmosolyodtam.

- Nem fogok - mondtam, majd kisétáltam a függöny takarásából.

A folyosón nem találtam meg a fiúkat, ezért a legkisebbre összehúzva magamat elindultam a büfé fele, ahol természetesen ők voltak a leghangosabbak. Látszott rajtuk mindaz, amit én is éreztem. Azt a felhőtlen boldogságot, a megkönnyebbülést, és a szeretetet. Már nem aggódtam, nem féltettem, nem szenvedtem. Hiszen akárki is, aki meghallgatta mindannyiunk imáit, segített nekünk, és én végtelenül hálás vagyok neki. Megmentette őt. Megmentette, mert tudta, hogy való erre az életre, és mert elég erős és törtető figura ahhoz, hogy mindenen átlendüljön.

A többiek mosolyogtak és nevettek. Én is mosolyogtam és nevettem, és csak remélni tudtam, hogy a fiú is mosolyog és nevet.

__________
2019. 12. 18.