«melodies»

«huszonkettő»

- Akkor ne is kérdezzem?

- Ne. Ha nem akarsz veszekedni a törött karú, szétvert arcú pasiddal, akkor ne.

- A törött bordáidat kihagytad a felsorolásból - villantottam rá a tőlem telhető leggúnyosabb mosolyomat. Hát persze, hogy a testi épségével akart rám hatást gyakorolni, hogy ne faggassam a balesetről. A tudat, hogy tudom, valamit nem tudok, meglehetősen aggasztó. Pláne, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy Nath tudja, amit én nem tudok, csak valamiért nem akarja elárulni. Hogy kinek a védelmére, vagy ép idegrendszerére szolgál a titkolózás fogalmam sincs, de az tuti, hogy nem fogom annyiban hagyni. Lehet, hogy most a legegyszerűbb az lenne, ha behunynám a szememet, és hagynám, hogy a fiú elterelje vöröslő - bár kissé még sebes - ajkaival a  figyelmem a tényről miszerint valaki - na vajon ki - megpróbálta megölni őt, de nem az egyszerűség híve vagyok, ebben biztos vagyok. És nem is a meghunyászkodásé, hogy őszinte legyek. Ha Nath nem akarja elárulni nekem, mi történt ott, akkor este az erdőben, a verseny idején, akkor bizony magamnak kell kiderítenem. Mert azt nem fogadom el válaszként, hogy nem kell tudnom róla, vagy, hogy nem rám tartozik. Persze, hogy rám is tartozik. Valamilyen furcsa, magából teljesen kicsavart úton-módon a kanapén mellettem pihegő fiú hozzám tartozik, és nekem van egy olyan eszement, és sokszor veszélyes tulajdonságom, hogy nem szeretem ha az emberek, akik ilyen közel kerültek mint a szívemhez, mint a testemhez titkolóznak előttem. Az ilyet valahogy képtelen vagyok lenyelni.

De erre nem most volt itt a legmegfelelőbb idő. Láttam Nath-en hogy a gyógyszer még nem hatott, szép arca sokszor eltorzult, és szemeit lehunyva próbálta rendezni lélegzetvételeit , amikor belenyilallt testébe a fájdalom. Nem egy felemelő érzés így látni őt, főleg, hogy még csak nem is segíthetek neki enyhíteni fájdalmait.

Egy mély levegőt véve agyam egy hátsóbb szegletébe söpörtem az engem kínzó, megválaszolatlan kérdéseket, majd vékonyka ujjaimat a fiú enyhén borostás arcélére fektettem. Lassan pislantott, hosszú szempillái keretet adtak haloványkék szemeinek, orra egyenes íve telt ajkaiba torkollott, amik minduntalan vággyal árasztották el érzékeimet. Előző lassú,  gyermeki csókunkat leszámítva két napja nem értek ajkaimhoz övéi, szinte már sóvárogtak a fiú duzzadt, piros halmai után. De letámadni sem akartam, persze, hogy nem. Meglehetősen fáradt és gyenge volt ahhoz, hogy most az én igényeimet lássa el, én pedig képes voltam félrerakni őket, ha a fiúéiról volt szó. Tekintetem végigjárattam ajka alsó vonalán, a felsőn húzódó mély seben, éles arcán, és sötét, kusza szemöldökén. Végül tekintetem megtalálta az övét, és olyan mélyen kapcsolódtak össze, hogy kihívás lett volna elszakadniuk egymástól. Szerettem őt bámulni, csak úgy csendesen és ártalmatlanul, hiszen nála szebb férfit talán még sosem láttam élők közt. Lassú tűz égett szemeimben, viszont láttam a fiúéban. Ujjaim megmozdítottam arcán, lecsúsztattam nyakára, és közelebb hajoltam hozzá. Csak be akartam lélegezni friss dohány és mentaillatát, és egy puszit adni puha bőrére, de Nath-nek más ötlete támadt, ugyanis a mellkasán heverő, begipszelt karját a vállamra tette, és ujjaival hajamba túrt. Még közelebb és közelebb vont magához, egészen addig, amíg már nem volt köztünk hely levegőnek. Először csak egy az előzőhöz hasonló ártalmatlan csókot váltottunk, de ez később egyre követelőzőbb, és erősebb lett. Hiába próbáltam meg vigyázni az ajkán lévő aprócska sebre, őt szemmel láthatóan hidegen hagyta a tény, hogy felszakadhat, és újra vérezni kezdhet. Nyelve másodpercek alatt a számba szökött, és megtalálta az enyémet. Sóhaj szökött ki nyitott ajkaimon, amikor a fiú végigsimított rajtuk. Fogam alsó ajkába mart, és csak akkor engedte el a vörös húst, amikor fiú felnyitotta égszínkék tekintetét. Mindketten lihegve meredtünk a másik élénk tekintetébe. Egyik keze még mindig a hajamban volt, másik a hátam közepén, miközben én felette térdeltem és mindkét kezem televolt sötét tincseivel.