«melodies»

«tizenhárom»

- Ki volt az a lelenc? - dörrent apám hangja a lakás csendjébe. Abban a pillanatban letámadott amikor beléptem a garázsból nyíló ajtón az előtérbe.

Csodálkozva pillantottam körbe, szüleim a konyha boltívénél álltak, és mindketten sajátos pillantásokkal  méregettek.

- Lelenc? Apa, mondtam, hogy ő a barátom.

- A barátod, kislányom? - kérdezte anya nyúzottan - Mondd mit tettél?

Odasétált elém, és ujjai közé vette államat. Anya magasabb volt nálam, és még magassarkút is viselt, így felemelte fejemet, hogy a szemembe tudjon bámulni.

- Egy lelenccel mutatkozott, Ivana. Azt csinálta a lányod.

- Ő nem lelenc, apa. Anya, kérlek- ragadtam meg anya alkarját, de apa hirtelen közénk vágott.

- Nincs jogod kérlelni anyádat, Melody. Hát így neveltünk mi téged? Hogy összeállj mindenféle jöttmenttel? Szégyent hozol a családunkra - skandálta. Egyre magasabbra emelte a hangerejét, én pedig kiszakítottam magam anya ujjai közül, hátrébb léptem, és mérgesen apára meredtem.

- Ez nem bűn apa, ne legyél ennyire földhözragadt. Ő a barátom, és az is marad, akkor is ha neked ez nem tetszik.

- Hát nem szégyelled magad?

- Brett - szólt anya kérlelőn apára, az ordítása után.

Apám vett egy mély levegőt, majd újra felém fordult.

- Eltiltalak tőle, Melody.

Elnevettem magam, de kicsit sem boldogan.

- Ezt nem teheted.

- Dehogynem megtehetem, és meg is teszem. Ha a családom jó híre forog kockán, akkor megteszem.

- Hát persze. Téged most is, mint mindig jobban érdekel a hírnév, meg a szóbeszéd, mint a lányod boldogsága - kiáltottam. Anya szája elé kapta ujjait, apa pedig még haragosabban pillantott rám.

- Boldogság? Ezt nevezed te boldogságnak? Hol lakik az a fiú? A vasúton túl, igaz? - kérdezte apa, de igazából nem is várt választ, mert tudta - Hogyan tudna neked pont egy ilyen semmirekellő boldogságot nyújtani?!

- Ne merd a szádra venni őt, apa. Semmivel sem vagyunk különebbek náluk. Ők is emberek apa, ne alázd meg őket folyton.

- De nem a mi világunk..

- Ki dönti el mi a világunk? Hm? Ki? - vágtam hangosan apám szavába.

- Az emberek Melody. Gondolkozz már, mit gondolnának az emberek ha megjelennél vele valahol? Hm? Ki fognak nézni.

Majd anya vette át a szót.

- Kislányom, hozzád egy gazdag, jóképű, ügyvéd növendék illene. Nem egy ilyen.. koszos kis fiatalember.

Újból nevethetnékem támadt. Gúnyos kacaj szökött ki ajkaim közül.

- Úgy van anya. Nem hazuttoltad meg önmagad. Gratulálok - mondtam a lehető leggúnyosabb hangomon, és még tapsoltam is hozzá - Felmentem a szobámba.

Hátatfordítva nekik -akik a kedves szüleim- felcaplattam a szobámba, és mérgemet jelezve még az ajtót is hangosan becsaptam. Levágtam az ágy lábához a táskámat, majd feldúltan járkálnikezdtem.

Istenem de tudtam, hogy ez lesz. A fene vinné el a szüleim ilyen undorító gondolatait. Miért ilyenek? Miért nem hagyják, hogy azt csináljam, amit szeretnék? Nekik miért nem a boldogságom a legfontosabb? Hiszen a kislányuk vagyok. Le kéne szarniuk nagyívből mit gondolnak az emberek, akik szintén ilyenek, és adni neki egy esélyt. Megismernék. És akkor rájönnének, hogy rohadtul nem minden a pénz. Hiszen Nath olyan intelligens, okos, és tisztelettudó. Nem érdemli meg, hogy mocskos rongyként tekintsenek rá.