«melodies»

«három»

Olyan hirtelen fordultam a hátam mögött terpeszkedő ajtó felé, hogy szinte megszédültem, bár ebben lehet az enyhe sokk is szerepet játszik, az érzés, hogy a fenébe is, lebuktam.

A fehérre mázolt ajtó résnyire volt már csak nyitva, hiszen az illető besétált a terembe, becsukva azt maga után.

Nathaniel Blake jellegzetes laza megjelenésével ácsorgott alig három méterre tőlem, a zeneteremben, a szentélyemben, ahol eddig minden szerdán második órában csak én voltam és a zene.

Szinte fuldokoltam a tömegtől, ami elárasztotta a helyiséget, hiába voltam itt én, és a zene, csatlakozott hozzánk Blake, a zavarodottságom, a félelmem és a fiú kiismerhetetlen pillantásai. Arca nem volt sem gúnyos, sem lekezelő, szimplán semleges, viszont pupillái enyhén kitágultak, amitől még ijesztőbbnek hatott ez a majd' két méteres, kigyúrt, tetovált alak. Szokásos fekete szerelésében lépett egy aprócska lépéssel közelebb, de egyikünk sem szólalt meg. Halkan megköszörülte a torkát, és még egy pár centit közelebb araszolt, ezzel tovább növelve a riadalmamat, így másodpercek törtrésze alatt felpattantam a helyemről, a zongora mellől, és ráemeltem tekintetem.

- Blake.. - motyogtam elhűlve, szaggatottan - Mit keresel te itt?

Apró borzongás futott végig testemen, mikor arcára varázsolta a gúnyos félmosolyát. Lerázta magáról a zavarodottságot és a semlegességet, újra a régi idegesítő valójában nézett vissza rám.

- Hát tudod nem volt kiírva, hogy csóróknak belépni tilos  - morogta, majd mintha eszébe jutott volna valami, kelletlenül megrázta a fejét, és megfordult.

Azt hittem kisétál az ajtón, de csak az amelletti kanapéra dobta le magát hanyagul.

- Tudod jól, hogy nem így értettem - suttogtam magabiztos hangomat keresgélve. Nathaniel Blake megjelenése az én felségterületemen úgy ért mint a villámcsapás, mintha leforráztak volna. Legszívesebben visítottam volna, hogy tűnjön el, fogja be a fülét és ne merjen szólni erről senkinek, de a sokktól csak némán, és elveszetten pillantottam rá, akárcsak egy bárányka.

- Akkor hogyan értetted?

Gondolataim csapongtak jobbra-balra, nem tudtam összefüggően gondolkodni, így csak gyér makogásra futotta.

- Itt.. nem.. csak én.. senki..

Nathaniel értetlenül ráncolta össze a szemöldökét, és vártam a megalázó megszólalását. Gyorsan vettem egy mély levegőt és ahelyett hogy végiggondoltam volna mit teszek rámordultam.

- Ezt nem mondhatod el senkinek.

Hangom éles volt akár a borotva, de tekintetem valószínűleg erős kétségbeesést sugallt. Miért is hittem azt hogy a fiú majd megkönnyíti a helyzetemet?!

- Mármint mit?

Ajkán a félmosoly még erőteljesebben felfeslett tekintetem láttán, tudta hogy révbe ért, én fogok könyörögni neki.

- Ezt - mutattam körém, először a zongorára, majd csak úgy szerte a teremre - Nem mondhatod el senkinek sem Nathaniel, hallod?!

- Nem mondhatom el senkinek, hogy a zeneteremben zongorázol és.. énekelgetsz? - lekezelő pillantásaira lesütöttem tekintetem. Istenem, nekem végem.

Egy hatalmas sóhaj kíséretében lassan a kanapé mellé andalogva megtartva az illő távolságot leereszkedtem a fekete vászon szélére.

A fiú meglepetten fordult felém, a köztünk elterülő alig pár decimétert leste.

- Most le fogsz cumizni a hallgatásomért cserébe? - vigyorgott szemtelenül, amire csak értetlen pillantásokkal válaszoltam. Legyintett egyet, amolyan mindegy, úgy sem érted gesztus volt ez.