«melodies»

«tizenkettő»

Sosem néztem volna ki ezt a fiúból. És ezt bevallom. Nem tűnt olyannak, aki kedvesen, édes meglepetéseket szervez annak a lánynak, akivel egyébként még csak közük sincs egymáshoz. Még úgy is ezt gondolom, hogy egyik reggel elvitt abba az isteni kis pékségbe, és az együtt töltött délutánunk utolsó állomásaként palacsintázni. Nem tűnt romantikus léleknek, bár hazudnék ha azt mondanám azóta megváltozott erről a véleményem vele kapcsolatban. Mert még ezek után sem tituláltam volna őt egy olyan pasinak, aki akciófilm helyett a titanicra viszi a barátnőjét.

Nem tudtam leplezni a meglepettségemet, amikor zsebéből előbányászott egy kulcsot, és egy egyszerű mozdulattal a zárba illesztette. Ezelőtt még az is megfordult a fejemben, hogy csak poénból vonszolt le ide, és igazából halálosan jót fog kacarászni a reakciómon. De nem, és ez a földre ejtette az államat.

- Mondtam, hogy szeretném ha játszanál nekem valamit - vigyorgott rám, majd hátamra téve hosszú ujjait megtolt előre. Akadozva léptem át a küszöböt, úgy tekintettem körbe a kellemes, apró kis szobácskán mintha ez lenne az első alkalom, hogy beteszem ide a lábamat. Hallottam az ajtót bezárulni mögöttünk, így már csak ketten maradtunk. Nem mintha az alaksorban eddig annyian tébláboltak volna délután.

Körbetekintettem a halvány krémszínű falakon, középen a csodálatos zongorán, amiért akár a lelkemet is az ördögnek adtam volna egy keresztúton, a fekete kanapén, ami egyetlen ülőalkalmatosságként ékesítette a teret. Emlékeztem az ajtó mögött terpeszkedő konyharészletre, azzal a szegényes berendezésével, és Mrs. Layn íróasztalára, ami még mindig roskadásig volt tömve papírokkal, és kottákkal. Olyan volt szemben megpillantani a színházi függönyt ábrázoló posztert a falon, mintha a lelkem egy darabkája kiszállt volna a testemből, hátat fordított volna, és a mögöttem álló fiú karjaiba vetette volna magát, addig csókolva édes ajkait, amíg egymásba nem fúlnak.

- Most itt a lehetőséged lenyűgözni engem - morogta. Egyik karját derekamról a csipőmre vezette, még véletlenül sem elkerülve a fenekemet, amit annyira jól ismertek már hosszú, kecses ujjai.

Éreztem amint lélegzetét közvetlenül a fejem mellett fújja ki, testem beleborzongott a hirtelenjött érzésbe, és reagálni sem tudott. Csak álltam és vártam.. nos nem tudom mire. De a fiú egyetlen mozdulatával a nullára csökkentette az agyam kapacitását, a gondolataimat pedig a messzi tengerbe hajította, így már nem is morfondíroztam ezen. Fülemhez hajolt telt, rózsaszín ajkaival, amik nem a neki szánt csókjaimtól fénylettek, hanem attól az édes mosolytól, amivel bearanyozta a szobát. Ha nem éreztem volna szája lassú megmozdulását fülemen, a benne zúgó vértől meg sem hallottam volna szavait.

- Hm, Tündérke. Dalolj nekem kis pacsirtám.

Élesen szívtam be a levegőt, tüdőmet is megterhelve ezzel, de csak az érdekelt, hogy mielőbb elkerüljem a hiperventilálást. Érdes, kellemesen mély hangja újra hidegrázást indított szerencsétlen megkínzott testemben, önkéntelen hajtottam oldalra a fejemet, amikor ajkaival lejjebb haladva finom, csóknak nem nevezhető puszit hagyott nyakamon.

Éreztem, amint a libabőr erősen tüzet szítva feszíti bőrömet a ruha puha anyagának, és hálát adtam az égnek, amiért legalább ezzel nincs tisztában a fiú.

- Mi.. miből gondolod, hogy le szeretnélek nyűgözni? - kérdeztem annyira halkan amennyire csak lehetett, ugyanis biztos voltam benne, hogy ha jönne is ki hang a torkomon az csak valami rekedt sóhaj lenne. Amit nem vállalnék fel. Valószínűleg a triplájára nőne a fiú amúgy sem apró egója. Persze így is meghallotta amit suttogtam, és éreztem, ahogy lassan óriási mosoly terült el ajkain. Ujjait csipőm felesleges bőrébe mélyesztette, derekamon fekvő kecses ujjaival pedig simogatni kezdett. Szaggatottan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, és sajátjaimat a fiúéra fektettem.