«melodies»

«öt»

Nem hazudok ha azt mondom, több mint egy órát utaztunk. Nem mentünk gyorsan, Nath a lehető legtöbb szabályt betartotta, a sárga lámpán sem hajtott át, mint odafele. Azt hittem már hazavisz, de amikor nem kérte a címemet és még a suli mellett is elhajtottunk, ahol az autóm parkolt, gondoltam tartogat még néhány programot számunkra. A késő délután nagy szelet, és egy kis esőt is hozott magával, ezért az út felénél kénytelenek voltunk megállni egy benzínkút fedett parkolójában. Nath a motornak dőlve elszívott egy szál cigarettát, különös figyelmet fordítva arra, hogy a füst még csak véletlenül se szálljon rám. Én még mindig a bőrülésre punnyadva, zsibbadt lábaimat lógatva nézelődtem. Mindig is imádtam megfigyelni a környezetemet. Hosszú órákat is képes voltam eltölteni egy helyben ülve, miközben a mellettem sétáló embereknek életet gyártottam. Elképzeltem az életüket, hol laknak, hol dolgoznak, hova mennek éppen, vagy azt, hogy boldogok-e egyáltalán. Szerettem nézelődni, megfigyelni új helyeket, helyzeteket, emberek apró kis mozdulatait, ezért pillanatok alatt kiszúrtam Nath hirtelenjött rosszkedvét is. Hiába állt nekem háttal, láttam izmai megfeszülését valahányszor valaki felénkpillantott, vagy csak egyszerűen elsietett előttünk.

Szívott egy utolsót a cigarettájába, jó sokáig szájában tartotta, vagy már leküldte a tüdejébe azt a mérgező füstöt. Végül a földre dobva eltaposta a csikket, ezzel egyetemben fújta ki a levegőt rózsaszín ajkai közül. Kissé felém fordult, de tekintetét a benzinkút tetején foszforeszkáló táblán tartotta.

- Azt ugye nem hagyod a földön? - törtem meg az egyébként kellemetlenné vált csöndet halk hangommal.

Szemembe pillantott, íriszei szinte világítottak a félhomályban. Nagyjából 5 óra tájban lehetett, kezdett eléggé besötétedni, csak a körülöttünk fellelhető utcai lámpák adtak némi fényt. Összeszorította ajkait, megrángott az állkapcsa, de bólintott egyet, és sóhajtva lehajolt, hogy felvegye a szemetet. Játszikönnyed mozdulatokkal sétált el az egyik oszlopon csüngő kukához, majd lazán zsebrevágva kezeit visszabattyogott hozzám.

Meglepően jól éreztem magam a társaságában. Olyan oldalát mutatta ma meg nekem, amit eddig még csak gondolni sem mertem, hogy létezik. Az, ahogy azzal a kislánnyal viselkedett, milyen édesen és érzőn válaszolt neki, és szinte lágyan, törődőn érintette meg kis fejecskéjét. Testem és lelkem is beleborzong abba a képkockába, ami még mindig szemeim előtt táncol, ahogy az erős, tetovált kezeivel ellentétben milyen kedvesen és gyengéden ért hozzám is. Még mindig érzem érdes tenyerének érintését kezemen, ahogy felsegít a motorra, vagy ahogy magabiztosan és óvón derekam köré fonja azokat. Szóval most kissé csalódott vagyok. Újra a kissé távolságtartó, és rideg Nathaniel Blake ácsorog előttem szótlanul és mozdulatlanul. Nem zavarna ennyire ha ezelőtt fél órával nem a kedves és oltalmazó oldalát mutatta volna meg. Tekintete most nem csillogott az érdeklődéstől, ahogy eddig amikor meséltem valamit magamról. Ajkai nem kunkorodtak mosolyra, nem hangzott fel kellemesen dörmögő nevetése, mint amikor azt regéltem neki mennyire de mennyire rettegek a viharoktól. Egyszerűen csak semleges volt az arckifejezése. Tudni akartam mitől változott meg ennyire a viselkedése, én vagyok-e az oka rosszkedvének. Tudni akartam miért ilyen most, ha eddig nem volt ilyen. Édesanyám mindig is azt tanította nekem, hogy a kommunikáció minden kapcsolat alapja, úgyhogy megragadtam az utolsóelőtti lehetőségemet, és amikor a fiú a kezébe vette bukósisakját azzal a céllal, hogy mivel elállt az eső útnak tudunk indulni halk, szinte cincogó hangon megszólaltam.

- Mi a baj, Nath?

Azt hittem, hogy majd lehet nem is válaszol, vagy ha igen, azt fogja mondani semmi, vagy csak harapófogóval lehet kihúzni belőle az igazságot. Ezért meglepetésként ért, amikor rávágta azt a választ, amire kicsit sem számítottam.