«melodies»

«tíz»

- Megcsókolt? - tört a kínos csendbe Seron hangja.

Fejemet pirulva hajtottam le, és tekintetemmel rózsaszín plédemet szugeráltam.

Legjobb barátnőmmel életünk első igazi bulija utáni délután a nappalink bőrkanapéján ücsörögve szenvedtünk a másnaposság okozta fejfájástól és hányingertől, miközben a tegnap történteket veséztük ki újra és újra.

- Igen - suttogtam fel sem pillantva.

Szégyeltem magam, szerintem jogosan. Hiszen kezdetleges lágy csókunk után a fiú bevezette a táncba vértől lüktető nyelvét is, ami olyan mérhetetlen szenvedélyes tüzet szított bennem, hogy megijedtem saját magamtól. Olyan cenzúrázatlan, és cafkás gondolatok törtek fel lelkem mélyéről, hogy egy hirtelen mozdulattal kiugrottam a fiú ölelő karjai közül, és utána vissza sem tértem oda. Pedig Istenem, milyen jól éreztem magam ott, mintha az eddig sosem keresett otthonomra találtam volna.

Nem tudom pontosan, hogy a vágytól, vagy a szégyentől, amit éreztem, de nem tudtam az éjszaka további részében a fiú közelében maradni, vagy ne add Isten a szemeibe nézni. Szégyeltem magam, ez a megfelelő és egyedüli kifejezés arra, amivel küzdöttem. Hogyan nézhetnék ezek után szembe vele?! Persze gondolom nem én voltam az első, akivel hasonló kapcsolatot létesített, sőt.. de talán pont ez ami nagyot nyomott a lantba. Hogy én olyan végtelenül tapasztalatlan lánykaként legszívesebben egy áttombolt éjszaka után egy retkes mezőn tettem volna szét a lábam annak a fiúnak, akinek alapból sem valami fényes az élete.

Nath sem próbálkozott a közelembe férkőzni ezek után. Nem próbálta meg megmagyarázni miért csókolt meg olyan hirtelen, és esze ágában sem volt megkérdezni mi a fenéért löktem el magamtól egy ilyen heves csók közben. Miért is próbálta volna?! Hiszen igazából bármennyire is fáj erre gondolnom nincs semmi közünk egymáshoz. Alig ismerjük egymást közelebbről pár napja, azelőtt pedig a kapcsolatunk nem hogy semmilyen nem volt, de még veszekedtünk is. Annyit, mint egy elvált pár, akik azon marakodnak, hogy a gyerek kinek az új családjával töltse a karácsonyt.

Viszont mindemellett, borzasztón rosszul éreztem magam. Rossz szájízzel hajtottam álomra a fejem hajnali öt körül, és erről nem az elfogyasztott alkoholmennyiség tehetett, hanem a keserű érzelmeim. Nem tagadom bántott a gondolat, hogy talán a fiú nem akar már többet velem beszélgetni, vagy bármi hasonló, emiatt pedig csakis magamat okolhattam. Ez pedig egy újabb badarság volt részemről. Hiszen nem okolhattam magam mindenért. Nem tehettem a gondolataimról, vagy esetleg arról, hogy megijedtem azoktól. Tudom rosszul kezeltem amiért nem beszéltem vele egyből, de nemhogy a szavaimat, a hangomat sem találtam meg a rá következő percekben. Akkor hogyan tudtam volna megfogalmazni, szavakba önteni mit is éreztem? Nem akartam én is olyan lány lenni, aki a pasi miatt saját magát hibáztatja, hogy mit ronthatott el, vagy hogy mit tehetett volna másképp. Mert ez hatalmas hülyeség. Fontos, hogy becsüljük magunkat annyira, hogy nem hisszük el ezeket. Hiszen bármennyire is nehéz elhinni a szexi pasik is képesek hibázni olykor-olykor.

Persze Nath nem hibázott, hiszen csak azt tette ami jött neki. És én sem vagyok okolható tetteimért. Az alkohol totálisan elborította az elmémet. Bár nem szédültem, és a koordinációm is hibátlan volt, a lelkemet olyan szinten lekorlátozta, mintha szögesdróttal vonta volna körbe.

Aztán persze az is megfordult a fejemben, hogy a fiú lehet nem is emlékszik a csókunkra. Hiszen rövidke volt, és jelentéktelen. A fiú pedig ittas. Mi a garancia arra, hogy tudatában volt tetteinek, vagy hogy emlékszik azokra?! Bár ha jobban belegondolok én is ittam. Igaz nem annyit mint a fiú, de ittam és mégis emlékszem rá. Igen, az is lehet, hogy azért mert ez volt életem első ilyen viszonya egy hímegyeddel.