Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

1

,,Az örök gyerek"

Büszkén viselem ezt a címet magamon. Hogy miért? Mert a gyermekek látásmódja sokkal színesebb, élénkebb, és szebb, mint a felnőtteké. A berögzült és szürke hétköznapok teljesen elveszik az embertől azt a csodát, ami nap mint nap körbeveszi őket. A világunkat. Nem veszik észre, ha egy kisbaba először mosolyog az anyjára, vagy mikor egy meghitt pillanatot elkapva a férfi letérdel a párja elé, hogy megkérje a kezét, miközben a lenyugvó nap fáradt sugarai a vállát simogatják, támaszt nyújtva neki.

Szeretek élni. Minden napot ajándékként élek meg, még ha nem is mosolyogtam az elejétől, a végéig. Az élet nem mindig ad kedvező, boldog dolgokat, de én minden rossz után meglátom azt a jót, ami a végén eltereli a figyelmem a fájdalmamról.

,,Az örök gyerek"

Valószínűleg ezért sem barátkoztak soha velem úgy, mint ahogy azt a könyvekben le szokták írni. Milyen jó is lehet, mikor kiskorotok óta ott vagytok a másiknak! Mikor minden percben számíthatsz rá, és tudod, hogy nem hagyna cserben. Nekem is van egy személy az életemben, aki már születésem óta velem van, de nem úgy, ahogy azt az előbb elmondtam.

Szeretem a meséket. A látványviláguk, és a bennük történő varázslatos dolgok mind-mind olyan ábrázolásmódok, ahogy a gyerekek látják a világot. Ahogy én is látom. A kedvencem a Hamupipőke, de nem azért, mert az fogott volna meg a legjobban. Az a szerencsétlen lány, én vagyok. A párhuzam a mese, és az életem között olyan hasonló, hogy néha már én is megijedek.

Anyám a születésemkor meghalt, így nem ismerhettem, még csak egy kósza emlékkép alapján sem. Apám nevelt fel, egészen addig, amíg újra meg nem nősült. Az az ember gonosz, és ezt nem úgy mondom, mint egy hisztis kölyök, aki nem kapott nyalókát. Egyszerűen csak tipikus mostohaanya szerep. Amit túl jól játszik.

Eleinte kedves embernek tartottam, de csak addig, amíg apám magunkra nem hagyott minket. Nagyon sokat kell dolgoznia, ezért nekem szembesülnöm kellett a rideg valósággal: Az a nő nem szeret engem. Még csak esélyt sem adott arra, hogy megszerettethessem magam vele. Ő csak önhatalmúlag eldöntötte, hogy utálni fog. Nem, nem reagálom túl.

Minden nap finom reggelivel várja apámat, aki a munka, és a folyamatos depressziója mellett képtelen meglátni azt, ami körülötte folyik. Azt, hogy nekem sosem marad reggeli, hogy mikor elmegy én végzem a házimunkát, és, hogy hogyan bánik velem az imádott felesége. Régebben majdnem minden egyes nap kaptam tőle egy pofont azért, mert nem tudok normálisan takarítani, főzni, vagy épp csak mert olyan kedve volt, hogy kiabálás helyett rajtam vezesse le a fezsültségét.

Csakis azért nem szóltam erről sosem apámnak, mert láttam, mi folyik itt. Az a nő nem azért van vele, mert olyan gazdag, vagy jóképű lenne. Az írót szereti a férfiben, aki naphosszakat ül az irodájában, hogy regényeket alkosson, ami majd megy a nyomdába, utána pedig a buzgó olvasói kezébe. Többek között a feleségébe is, aki talán a legnagyobb rajongója. Imádja a fantáziáját, a stílusát, a fogalmazásmódját, egyszóval mindent, ami a férfi. És amíg apám boldog vele, nem érdekel a felém való áskálódása.

Tűröm, mindig is tűrtem, és még a mai napig is elnézem neki mindezt. Annyi különbséggel, hogy így, kicsit érettebb fejjel már megtehetem azt, hogy az egyik fülemen be, a másikon pedig ki. Már nincs szükségem rá, és, ha elküldene, mindenféle hezitálás nélkül lépnék ki azon az ajtón, és hagynám itt. Ugyanis most már megállok a saját lábamon, a saját világommal, amit úgy látok, ahogy én akarok.

Büszke vagyok magamra, és nem gondolom azt, hogy bármiféle gondom származhatna abból, ha nem akarok felnőni, és ebben az idilli gyermeki világképben maradok. Ugyanis ez kell ahhoz, hogy láthassam Őt. Őt, aki gyerekkorom óta velem van, de ugyanakkor mégsem. Ez a férfi Jeon Jungkook, a halál.