Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

8

Tudtam, hogy Jungkook nem lesz velem, mikor felébredek. Sose várja meg, mert mennie kell dolgozni, ezért nem is várom el tőle, hogy értem ezt megtegye. Ma azonban nem magamtól keltem, hanem egy meleg kéz kedves cirógatására. Amíg tudatomhoz nem tértem, Jungkookot képzeltem magam elé, de ez több szempontból is megbukott.

Lassan kinyitottam a szemem, és apám mosolygó arcával találtam szembe magam, ahogy még mindig az arcomat simogatja.

- Boldog születésnapot - jelentette ki, és engedett el, mikor látta, hogy felülök.

- Köszönöm. - El is felejtettem. Már egy ideje minden egyes alkalommal elfelejtem, mert nem tartok neki nagy jelentőséget. Csakis azért tudom, hogy ma augusztus 31.-e van, mert anyám ezen a napon hagyta el az élők sorát, én pedig minden évben tartok egy kis megemlékezést a szobámban.

Holnap megkezdődik az iskola, nekem pedig ismét egy csomó dolgom lesz. Őszintén szólva nem akarok visszamenni, de valahol le kell zárnom ezt az eseménytelen nyarat is. Vajon mikor kezdek el élni? Mikor fogom azt érezni, hogy a dolgok úgy történnek, hogy nekem legyen jó? Nem gondoltam még ilyenekre, mert mindig azt tartottam szemelőt, ami Jungkooknak jó. Nem szeretném, ha elhagyna, ezért úgy éltem, hogy igazából elhanyagoltam magam.

- Mára szabadságot vettem ki. Tudom, hogy mostanában elhanyagollak téged a munka miatt-

- Ugyan apa - vágtam a szavába. Nem voltam kíváncsi a kifogásaira, és a szánakozó arcára se. - Tudom, miért csinálod, és nem gond.

- De ma csak a tiéd vagyok. Szeretném, ha eljönnél velem valahova. - Megpaskolta a combomat, majd felállt, és kiment a szobából. hogy nyugodtan öltözhessek. Nem tudom eldönteni, hogy van-e kedvem vele menni, vagy nincs, de mindenképp jobb lesz társasággal töltenem a napomat, mint itthon egyedül.

Felvettem egy térdig érő farmert, mert láttam, hogy már most tűz a nap, és egy kék pólót, amiben nem kell feszengenem, mert nem tapad rá a testemre. Leszeretem a bő, lenge dolgokat, amik eltakarnak. Mikor kimentem a konyhába, azt hittem, rögtön szembetalálom magam mostohaanyám utálkozó tekintetével, de már nem volt itthon, mivel a kulcsa nem volt az akasztón. Ezek szerint tényleg csak a miénk lesz a nap.

Izgatott voltam hova visz, mégis arra számítottam, hogy csak egy szimpla ebédről lesz szó, egy puccos helyen. Ehelyett viszont egy olyan helyre vitt, amit már rég meg akartam nézni, csak sosem volt kedvem egyedül eljönni. Még csak nem is mondtam neki ezt a fajta álmomat, most mégis itt állok egy festmény előtt, ami olyan káprázatos, szinte sírni tudnék.

- Tudom, hogy rajztanár szeretnél lenni. A szobád falán levő portrék nagyok tetszettek, ezért gondoltam elhozlak ide, hátha érdekel.

- Tökéletes. Köszönöm apa - öleltem magamhoz, amit már oly rég óta nem tettem, majd tovább mentünk, elvégre rengeteg folyosó és remekmű várta, hogy megnézhessem. Szinte mindegyikre rácsodálkoztam, és vagy öt percig mindegyik előtt állni kellett, hogy az apró részletek is magukba szippantsanak. Lehet én vagyok az egyetlen, aki ennyi ideig néz egy egyszerűnek tűnő képet, de nekem ez a látogatás többet jelent, mint időtöltés, ezért ki akarom használni.

Már-már búslakodva léptem ki az ajtón az éjszakába, mivel egészen záróráig maradtunk. Szerencsére nem maradt olyan kép, amit ne láttam volna, de akadt olyan, amit háromszor is megnéztem, annyira tetszett. Apámnak egy szava sem volt, pedig néha láttam rajta, hogy nagyon unja, csak miattam nem teszi szóvá, hogy most már mehetnénk.

Hazafelé menet beugrottunk venni egy grill csirkét, aminek az illatától az étkező asztalig korgott a gyomrom. Mostohaanyám utálkozó tekintete végigkísérte a vacsoránkat, ami csendesen, és feszülten telt, de nem érdekelt. Biztos az a baja, hogy apa egész nap velem volt, most pedig ahelyett, hogy az ő főztjét ennénk, ami ráérne holnap is, a mi általunk hozottat fogyasztjuk. Ezen a nőn nem lehet kiigazodni, de már nem is érdekel.

Zuhanyzás után benyúltam az ágyam alá, és előhúztam azt a poros dobozt, amibe minden éven teszek valamit. Ezek a valamik gyertyák, amik különböző méretűek, színűek, és alakúak. Apám szerint anya egy rettentő szabad lelkű, és kötöttségek nélküli nő volt, aki szerette a változatosságot. Ezért is nem akarok egyszerű, fehér gyertyákkal megemlékezni rá.

Mikor meggyújtottam az összeset, és azok az apró lángok beborították édes fényükkel a sötét szobát, rögtön azt gondoltam, hogy már nem vagyok egyedül. Tudom, gyerekesen hangzik, de sosem szerettem a rém történeteket, vagy a horror filmeket, mert nekem elég nagy ahhoz a fantáziám, hogy magamtól is kitaláljak ilyeneket, akaratom ellenére.

Nem tudom, mióta, de elkezdtem beszélni. Nem magamhoz, hanem az anyámhoz. Szeretném azt hinni, hogy hall engem, csak nem tud válaszolni, és most itt ül velem szemben, és mosolyog rám, ahogy én is rá. Tudom, hogy egy jobb helyen van, mint ez a világ, de mégis igazságtalannak érzem, hogy nem lehet itt.

Felkapcsoltam a villanyt, és elfújtam a gyertyákat, miközben beszippantottam az illatukat. Visszaraktam őket a dobozba, amit az ágy alá toltam, ahol volt, és kinyitottam az ablakot, mert reggelig mégsem lehetek ebben a szagban. Ekkor toppant be Jungkook az ajtómon. Az órára néztem, mert azt gondoltam, megint csak pár percre jött, de legnagyobb meglepetésemre még csak fél tíz volt.

- Tudom, hogy már késő van - jelentette be, aprókat bólogatva. - De.. Tehetek érted valamit, születésnapod alkalmából? - biccentette oldalra a fejét. Arcán enyhe pír jelent meg, amit sosem értettem, elvégre tudtommal nincs szíve. Már az is hihetetlen boldoggá tett, hogy velem ellentétben ő emlékezett erre a napra, és most itt van, velem.

- Csukd be a szemed - kértem tőle, és elé léptem, hogy már csak pár centi válassza el a mellkasunkat. Tette, amire kértem, én pedig megfogtam a kezét, és egyenesen az arcomhoz emeltem, majd szinte belebújtam. Mikor kinyitotta a szemét, és a tekintetünk találkozott, hüvelykujjával simogatni kezdte az arcomat, amitől apró libabőrök jelentek meg a bőrömön. - Mosolyogj, kérlek.