Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

5

Álmosan hajtottam vissza a fejem, miután felvettem a párnámat, ami megint leesett az éjszakai forgolódásom miatt. Mostanában nem alszok valami jól, és mindig arra kelek fel, hogy vagy a takaró, vagy a párna nincs a helyén.

Ahogy hátamra fordulva az óra felé pillantottam, megláttam kinyílni az ajtómat. Jungkook jött be rajta, emberi alakjával, majd leült mellém az ágyra. Alig láttam a sötétben, de tudom, hogy ő minden részletet kiválóan észlel, így most is egyenesen a szemembe néz.

- Miért nem alszol? - kérdezte. Lába mellé tettem a párnámat, és oldalamra fordulva odaaraszoltam hozzá, hogy mellette legyek közvetlenül, de sem az anyag, sem én nem értem hozzá.

- Mert felébredtem. Végeztél mára?

- Igen. Úgy nagyjából kilenc perc, és holnap lesz. - Tippelte meg, én pedig megráztam a fejem, és halványan elmosolyodtam.

- Nem vagy fáradt? - kérdeztem annak érdekében, hogy előbb elaludjak. Szeretem hallani a hangját, és ezért képes vagyok órákig - vagy ameddig engedi - bugyuta kérdésekkel ellepni.

- MinGi, nincs szükségem alvásra. Neked viszont annál inkább. - Mocorogni kezdett, amitől azt gondoltam, hogy fel akar állni, és itt hagyni, mondván, hogy ,,nem akar zavarni". Kezére fogtam, és magamhoz húztam, hogy ne tudjon felállni, szemeimet pedig hisztérikusan csukva tartottam.

- Kilenc perc elég ahhoz, hogy elaludjak! Maradj addig - kérleltem.

- Semmit sem változtál - jelentette ki. Hallottam, ahogy elmosolyodik, ezért automatikus ránéztem, hogy láthassam azt, amire úgy vágyok, de csak nagyon ritkán mutatja meg nekem. Azonban a szoba sötétje miatt nem láthattam mást, mint a férfi körvonalait, amik fölém magasodnak. - Kiskorodban is ezt kérted tőlem. Emlékszel? - hümmögve bólintottam neki, és idéztem fel az első estét, amikor ott maradt velem.

- Hova mész? - kérdeztem utána futva. Megállt az ajtóban, én pedig megtorpantam mögötte, nehogy nekimenjek. A fáradtságtól alig láttam valamit, mégsem tudtam levenni róla a szemem.

- Menj vissza az ágyra, és aludj - mondta, továbbra se fordulva felém. Lehajtottam a fejem, és az ujjbegyeimet egymásnak érintve néztem hol az ágy, hol a férfi felé.

- Ha nincs több dolgod.. Nem maradnál, amíg el nem alszok? - tettem fel a kérdést, félve a nemleges választól. Sokkal jobban fájna most, ha elmenne, mintha a mostohaanyám rájönne, hogy nem apám, hanem én ettem meg az utolsó falatot a húsból.

- MinGi - sóhajtotta a nevem, és fordult meg, az ágy felé biccentve. Szipogva, és megtört büszkeséggel indultam el felé, ám mikor a villany leoltódott, rögtön beugrottam, magamra húzva a takarót. A lépések, amik felém közeledtek egyre hangosabbak voltak, majd besüppedt mellettem az ágy, és a takaró lekerült a fejemről.

Jungkook az arcomhoz nyúlt, és maga mellé rakva a párnát lehúzott oda. Betakart, és megfogta a kezem. Nem értem hozzá, csakis az ujjaimmal érezhettem, hogy itt van velem.

- Hogy lehet az, hogy a sötéttől félsz, de tőlem nem? - kérdezte halkan, mintha bárki meghallhatná.

- A sötét ijesztő. De te nem vagy az - feleltem álmosan, majd lehunytam a szemem, és elaludtam.

Kiskoromban úgy tekintettem rá, mintha a bátyám lenne. Elvégre én én eveztem el, és én ragaszkodom hozzá annyira. Örülök, hogy az első találkozásunkkor úgy döntött, mellettem marad, még ha nem is úgy, ahogy azt én szeretném. Nekem elég az, ha láthatom őt, vagy ha beszélhetek vele két mondatot.

Ahogy nőttem fel rájöttem, mennyire fontos lett az életemben, még h ő ezt meg is cáfolja. Ő a saját maga ellenségének megtestesítője egy személyben, aki azért létezik, hogy bántsa magát. Én pedig azért vagyok, hogy megpróbáljam ezt megakadályozni, de ez valójában lehetetlen. Jungkook nem enged teljesen magához, bármennyire próbálkozok.

Nem marad sokáig, nem beszélget velem annyit, mint amennyit én szeretnék kérdezni tőle, és van hogy napokra eltűnik. Tudom, hogy sok a munkája, de már rájöttem, hogy ebben a saját makacssága is benne van. Pedig nem lenne ellenemre, ha minden elalvásomkor foghatnám a kezét. Ha minden nap legalább csak annyira hallanám a hangját, amíg megkérdezi tőlem azt, hogy ,,Félsz?" De nem teszi, és nem is sejti, mennyire büntet engem ezzel.

Azt hiszem, több lett nekem, mint egy báty, vagy egy barát. Jungkook mindig is itt volt velem, még akkor is, ha nem láttam, vagy nem tudtam, merre járhat. Ismerem, mint a tenyeremet, de mégsem tudok róla semmit, ez a kettősség pedig arra sarkall, hogy még többért szomjazzak. Szeretném tudni a történetét, az összes érzését, a halk gondolatait.. A véleményét rólam.

Ugyanis megkedveltem. Tudom, nem szabad, mert ő nem ember, és soha nem is fog úgy észrevenni, mint ahogy azt én szeretném, de akkor is kedvelem ezt a férfit. Ő volt az, aki velem volt mindvégig, és bár nem mondhattam el neki azt a fájdalmat, amit a nevelőanyám okoz nekem, mégis voltak olyan pillanatok, amikor elég volt csak egy mosolya, hogy az összes sebem beforrjon.

Mikor legelőször találkoztunk, és megláttam az emberi arcát, kértem tőle valamit. Azt mondtam, hogy a virágért cserébe, adjon nekem egy mosolyt. Ő erre ezt válaszolta:

,,- Itt van ez a temérdek virág, amit bármikor letéphetek. Miért kellene nekem azért fizetnem, hogy te odaadd ezt, amit én is leszedhetnék magamnak?"

Kicsi voltam még, és nem értettem, milyen jelentés lakozik a szavai mögött. Mégsem bántam meg az akkori válaszomat, és ha most feltenné ezt a kérdést, ugyan ezt mondanám.

,,- Mert nem tennéd. Ez a sok virág mind érted nyúl, de te észre se veszed őket. Én azonban neked akarom adni a legszebbet, hogy máskor azt is meglásd, ami a lepel alatt rejtőzik."

Jungkook elfogadta a virágot, és leguggolt hozzám. Láttam rajta, mennyire nehezére esik, de lenézve az apró növényre, majd az én kicsiny termetemre, mégis elengedett egy halvány, ugyanakkor ragyogó mosolyt, amibe már akkor beleszerettem. Ahogy nőttem pedig, úgy vált ez teljessé. Elvégre, mindenki egy olyanért sóvárog, amit csak ritkán kaphat meg.