Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

6

Egész nap otthon voltam, és takarítottam. Ezt utálom csak a szünetekben, hogy nincs mit csinálnom. Azon kívül persze, hogy Jungkookot követem, mikor éppen hagyja. De ma egyáltalán nem láttam őt. Délután fele elmentem a boltba, hogy vehessek magamnak valami ételt, amit majd eldugok a szobámba, de még akkor sem botlottam a férfiba, pedig a hosszabb úton mentem.

A város csendes, és nyugodt volt, ami nem megszokott, mivel általában nyüzsögni szoktak az emberek. Hét közben ezt megérteném, de ma szombat van. Egy rettentő borús szombat.

Mire apám és a mostohaanyám hazaértek, mindent amit csak elértem áttöröltem, lemostam, felsöpörtem, és letisztítottam. Tudom, hogy sosem fogja egyikőjük se észrevenni, és valószínűleg az a nő megint lekiabálja a fejem, hogy én csak egy ingyen élő kis senki vagyok, de nem fog zavarni. A tudat, hogy én mindent megtettem bennem van, és ez segít át, mikor lehurrog. Amúgy sem jelentenek semmit számomra a szavai, hogy megsértődjek rajtuk. Ha minden apróságot a szívemre vettem volna, már rég befordultam volna magamba.

Zuhanyzás után bedőltem az ágyba, és hosszú órákon keresztül néztem az üres plafont, ami semmi érdekeset nem nyújtott a számomra, mégsem volt jobb dolgom. Nincs hova mennem, nincs kivel beszélgetnem, illetve az egyetlen, akivel tudnék sosincs itt, mikor szükségem lenne rá. Régebben apámmal osztottam meg mindent, de amióta fontosabb lett neki a munka, és feleségül vette a mostohaanyámat, már alig beszélünk. Van olyan is, hogy napokig nem látom, mert ő reggel elmegy, este pedig későn jön. Csak mostanában szoktam köszönni neki, elvégre a nyár miatt nincs suli, így egész nap itthon tespedek.

A gondolkodásom álomba fordult, egy igen messzi, és szép helyen. Ugyan azon a mezőn voltam, ahol először találkoztam Jungkookkal, de most minden más volt. Én felnőtt voltam, ő pedig egy átlagos ember. Nem csináltunk semmi mást, csak kézen fogva sétáltunk a virágok között, de ez nekem többet jelentett mindennél. Még itt sem beszélt hozzám, pedig ha máshol nem is, álmomban igazán hallgatnám a hangját.

Hirtelen foszlányok jelentek meg előttem, és felébredtem. Mintha az egész egy papírra vetett festmény lett volna, amit az alkotó pimasz kislánya egy mozdulattal kettétép, és a tűzbe hajítja. Ugyan úgy feküdtem, ahogy elaludtam, mégsem zsibbad semmim, pedig eléggé sok idő eltelhetett, ha kint már koromsötét van.

Megpróbáltam ismét elaludni, de az ajtó nyitódása visszahívott az ébrenlétbe. Nem mozdultam, és nem is nyitottam ki a szemem, hisz tudtam ki az. Nem volt szükség rá, hogy lássak, elvégre az én szemem észlelné most a férfit.

Halkan leült mellém, majd pár másodperc után a kezemre fogott. Aprót szorított rajta, majd mintha csak erre várt volna, sóhajtott egyet. Tudtam, hogy baj van, mert magától csak nagyon ritkán szokott hozzámérni. Ráadásul ma egész nap kint volt, biztosan történt valami.

- Minden rendben? - kérdeztem rá, ami eléggé meglepte, mert megint megszorította az ujjaimat.

- Azt hittem alszol - válaszolta. Éreztem, hogy mocorogni kezd, de csak felém fordult, hogy rám lásson. Igazságtalan ez az egész. Én miért nem nézhetek a szemébe, ha ő minden centimet látja? - A mai munkámról te jutottál eszembe.

- Miért? - kérdeztem, de ekkor már nyitva volt a szemem. Nem válaszolt, csak elfordította a fejét, én pedig felültem, és megragadtam a másik kezemmel is az övét. - Mi volt az?

- Egy újszülött csecsemőt kellett.. Elvinnem - sóhajtotta nehézkesen. Éreztem a hangjában, hogy ez most több volt neki, mint amennyit a mai napra el tudott volna viselni. Még csak elképzelni se tudom, mekkora fájdalom lehet neki ez az egész, és mégis csinálnia kell. - Az anyja, mikor meglátta az orvos kezében a gyerekét, olyan volt, mintha rám nézett volna. Én is ott álltam, várva, hogy a szíve megálljon, és elvihessem. Nem sírt fel, tudták, hogy baj van.

- Nem tehettél mást.. - megrázta a fejét, és felém nézett. Az ablakból beszűrődő tompa fény miatt megláttam a szemét, amit könnyfátyol lepett be. Soha nem láttam még sírni, pedig tudom, hogy belülről minden nap zokog.

- Utána visszamentem. Az anyja keservesen siratta a lányát, akit még egyszer sem szólíthatott a nevén.. Még két percet sem élt, és máris el kellett vennem tőle! - vitte feljebb a hangját, ahogy egyre nehezebben tudta megfékezni magát.

- Ne így mond, Jungkook. Ezt nem te döntöd el, nem te tehetsz róla - felhajtott, és elengedte a kezem. Nem tudtam elszakadni attól a könnycsepptől, ami a szeme sarkában csücsült, így csak érezhettem, ahogy kezével lassan az arcomra simít. Legszívesebben odabújtam volna, hogy minden percét kiélvezzem, mert tudtam, nem sokáig lesz ott ez a melegség.

- Miért nem haragszol rám? A szemed láttára vittem el édesanyádat is. De te sosem kérted tőlem, hogy hozzam vissza..

- Tudom, hogy nem teheted - fogtam rá kezére. Gondolataim mélyén imádkoztam hozzá, hogy ne vegye el onnan. Csak még egy kicsit. - Nem kérek tőled olyat, amit nem tehetsz meg. És nem haragszom rád olyanért, amiért nem te vagy hibás. Te csak viszel, de nem hozhatsz vissza senkit.

- Ez akkor is érthetetlen, MinGi.

- Miért csak most jössz ezzel? Tizenhárom év kellett ahhoz, hogy rájöjj, nem vagyok normális? - mosolyodtam el, hátha kicsit fel tudom oldani, ezt a reménytelen hangulatot.

- Nem erről van szó.

- Dehogynem. Hiszen látom a halált, és olyan lényeket is, amiket más nem. Totál hibbant vagyok. - Pontosan ezért nem akarom, hogy bárki a közelemben legyen. Félek mi lenne, ha megtudná valaki. Onnantól kezdve úgy kezelnének, mint egy különcöt, akit be kéne zárni egy szobába, ahol nincs semmi, csak ő, és a szellemei.

- Nem tehetsz róla, hogy látsz. Én voltam akkor a hibás - elengedtem a kezét, és kérdőn néztem rá. Sosem jött még fel közöttünk ez a téma, ezért most nem is értem, mit akart ezzel mondani. - Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el, de.. Tudom, miért látsz engem.