Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

24

- Vajon találkozok majd anyámmal? - tettem fel a kérdést Jungkook-nak, miközben elhajoltam tőle. A nap már nem tűzött annyira, mikor kiültünk a fa árnyéka alól. Éppenhogy nem érte el a lábunkat a víz, mi mégis élveztük, ahogy már csak centik választják el a hidegtől.

Az ég már narancssárgába borulva üdvözölte tekintetemet, ami valamiért nem tudott a földre pillantani, csakis fel, egészen a felhők fölé. Jungkook továbbra sem engedte el a kezemet, úgy szorította ujjaival az enyémet, mintha elmenni készülnék. Így is volt, csakhogy a testem itt marad.

- Biztos vagyok benne. Anyukád is ugyan olyan tiszta lelkű volt, mint te.

- Ennek örülök. Semmit se tudok róla, de örülök, hogy te találkoztál vele. - és remélem, én is láthatom majd ott, ahova megyek. Vajon milyen lesz? Úgy fogok mindent látni, mint most, csak a talpam alatt fehér felhők lesznek, ahonnan majd letekinthetek az emberekhez? És ha így lesz, vajon látni fogom Jungkookot? Lélekben ott tudok majd lenni vele, mikor a démonjai megint felemésztik a lelkét a képzelgéseivel? Annyira bánt, hogy nem tudtam többet tenni érte.. Legalább teljesen meggyőzni arról, hogy amit tesz, az nem rossz.

- Sajnálom.. MinGi. Bocsáss meg, hogy csak most mondom, mennyire sokat jelentesz nekem, és, hogy nem vettem előbb észre az érzéseidet. Hogy nem foglalkoztam veled eleget, és-

- Jungkook, hagyd abba. - keserédes mosoly ült ki a számra, ahogy leállítottam a mellettem ülő férfit. Szemeiben már neki is könnyek ültek, de ő még tartotta magát, velem ellentétben. Én már nem harcoltam ellenük, csak hagytam lefolyni őket, mikor úgy éreztem, hogy kitörni vágynak. - Pont ezek miatt volt annyira jó érzés, ha megfogtad a kezem, vagy mikor beszéltél hozzám. Nem tudom, milyen életem lett volna, ha nem vagy, de biztos unalmasabb, mint a mostani.

Láttam rajta, hogy kapásból rá akart volna cáfolni erre a kijelentésemre, de ehelyett elharapta a mondatot már az elején, és leszegett fejjel mosolyodott el ő is. Fáj ezt a mosolyt látnom, mégis annyira édes.

- Apádnak mondtál valamit?

- Nem. - ráztam meg a fejem. Nincs bennem megbánás, és nem is lesz efelől sem. - Elég lesz, ha majd rátalálnak a testemre, és értesítik őt a halálomról. - őszintén szólva nem tudtam mit mondani, vagy írni neki.

Arra gondoltam, neki is hagyok egy üzenetet, amit majd csak azután fog megtalálni, hogy meghaltam, de mikor a ceruza leírta az első betűt, a szó, sőt az egész mondat úgy libbent ki a fejemből, mint egy szökevény lepedő az ablakon. Nem tudtam mit írni, mert már nem kötődök hozzá annyira, mint régen.

Kislány koromban, mikor Byuk még nem volt, kevesebbet írt, és többet foglalkozott velem. Akkoriban csakis este vette elő a laptopját, és egész nap engem szórakoztatott. De ahogy nőttem fel, úgy lett egyre kevesebb ideje rám, amit már sose fogok megtudni, hogy miért. Talán ha anya nem halt volna bele a szülésbe, akkor ő se vált volna ilyen rideggé.

Lehet, hogy most is foglalkozott velem, de nem úgy, mint egy apa a lányával. Csak akkor vette észre, hogy baj van, mikor az már nagy gond volt, és csak akkor jött oda hozzám, ha történt valami, vagy szóba jöttem közte, és Byuk között. Az, mikor meg akart védeni a nőtől nagyon jól esett, de tudom, hogy ha akkor nem kelt volna fel a számítógépe elől, akkor nekem kellett volna egyedül boldogulnom.

Annyira elhidegültem tőle az évek alatt, hogy még most sem érzem szükségét annak a levélnek. Talán ez a löket kell neki ahhoz, hogy kicsit észrevegye, nem csak ő létezik a világon. Vagy épp ez a löket fogja őt is letaszítani az útjáról, és hamarosan anyával együtt köszönthetjük.

Minden egyes perc úgy suhant el előttem, mint a késésben levő vonat. Hallottam kattogni a belső órámat, és még az sem tudta lecsitítani, mikor felnéztem az égre. Az előttem levő nap nem csak a felettem elterülő hatalmas teret, hanem magát a kék tengert is beszínezte arany, narancs, és sárga színeivel, amik játékosan keveredtek a kék és zöld ezernyi árnyalatával. Imádom a színeket. Szeretek élni, de nem érzem azt, hogy a halál elvenné ezeket tőlem.

A lelkem fel fog szabadulni, ami azt jelenti, hogy többé nem lesz a földre kötve. Azt fogok csinálni, amit csak akarok, és oda mehetek, ahova csak akarok. Mint ahogy ez a hatalmas fényes gömb itt előttem, én is el fogok tűnni valami hatalmasabb és nálam elenyészőbb rengetegben, de ahogyan a nap is feljön a másik oldalon, talán én is kapok még egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy ha letelik az a sok évnyi börtön, viszont láthassam Jungkookot. Nem vágyom semmi másra, csak erre.

- MinGi.. - szólított nevemen, és szorította meg a kezem. Tudtam, mit akar mondani, ezért felél fordultam, de nem tudtam megszólalni. Kezét a lehető leglágyabban az arcomhoz érintette, majd ujjaival felkúszott a fülem mögé, hogy tenyerébe vegye arcom, és közelebb húzzon magához.

Jungkook megcsókolt. Lehunyt szemekkel közeledett felém, míg végül ajka az enyémnek nem ért. Meleg könnyek áztatták az arcomat, ahogy vállára fogva közelebb húzódtam hozzá, és én is visszacsókoltam. Igen, ez teljeséggel másabb. Ez a csók édes, meleg, biztonságot nyújtó, és érzelmes. Nem fájdalom, vagy bánat van benne, hanem köszönet, és szeretet.

Ez a pár pillanat nekem egy egész életen át tartott. Nem kívántam többet, csak arra figyeltem, hogy minden egyes másodpercét kiélvezzem. Ez volt az, amire a szívem mélyén egész életemben vágytam, és úgy érzem menten felrobban most, hogy megkaptam. Megnyugodva szegtem le én is a férfivel együtt a fejem, mikor elváltunk egymástól. Most már boldogan halok meg.

- Ne haragudj de.. Nem tudom, hogy látlak-e még valaha. Ezt muszáj volt.

- Köszönöm. - csaltam egy széles mosolyt arcomra, miközben még egyszer utoljára megöleltem őt. Könnyeim megint megindultak, így az általuk képződött fátyolon keresztül néztem végig ahogy a nap utolsó sugarai is elmerülnek a végtelen tenger habjai között, kék színt hagyva ezzel az égen. - Ideje mennem. - jelentettem ki, majd Jungkookra néztem. A férfi arcát is immáron benedvesítették a könnyei, de még így is próbált mosolyogni, ahogyan azt kértem. Ha lehet valakit teljes szívedből szeretni, akkor én azt hiszem, Jungkook számomra az a férfi.

- Csukd be a szemed. Nem fog fájni. Olyan lesz, mintha elaludnál. - állt fel, és nézett le rám. Bólintottam egyet, és tettem amire kért.

- Várni fogok rád, Jungkook.