Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

10

MinGi pov's

Kész szenvedés volt reggel korán felkelni, magamra ölteni az ünneplő ruhámat, és elindulni az iskolába. Még az sem tudott feldobni, hogy Jungkook velem jött, mondván, hogy ,,úgyis arra van dolgom". A kapuban elváltak az útjaink, és amíg ő el nem tűnt a messzeségben, én addig fontolgattam, hogy hagyok mindent a francba, és utána futok.

Az évnyitók mindig unalmasak, hiszen semmi újat nem tudnak mondani a tanárok. Az igazgató ezt átérezte idén, így a másfél órás untatás helyett most fél órában ledarálta az újaknak szánt beszédét a többieket pedig hagyta, hogy tovább vonulhassanak az osztályfőnöki órákra.

Bevallom, nem sokszor beszéltem az osztálytársaimmal, ezért most, hogy végignézek rajtuk, eléggé meglepődök, kikkel is jártam eddig három évet ide. Van olyan, akinek a nevét sem tudom, de még az arca se rémlik.

Elővettem a füzetemet, és rajzolgatni kezdtem a kedvenc Jungkook-os képemet, amit még régebben kezdtem el. Szeretem őt rajzolni, mert egyszerűen még a papíron is jól néz ki. Arra azért nem lennék képes, hogy meg is mutassam neki, bár nem hiszem, hogy nagyon érdekelné. Max udvariasságból megdicsérné, milyen jól sikerültek.

Idő közben észrevettem, hogy csak én nem beszélek senkivel. Az osztály többi tagjai mind csoportokba gyűltek, és voltak akik kártyával, dobókockával, vagy csak simán szóban játszottak. Annak azért örülök, hogy a foglalkoznak egymással, és nem csak a telefonjukat nyomkodják egész nap, ügyet sem vetve a mellettük ülőre.

Az utolsó előtti szünetben kimentem a mosdóba egy üres üveggel, amit szerencsére a táskámban hagytam, és megtöltöttem, mert már nagyon szomjas voltam. Általában nem szoktam inni a suliban, valahogy mindig kibírom, de most muszáj volt. Ahogy visszamentem, kissé furcsálltam, hogy az egyik blikk közelebb ült az én padomhoz, pedig ők voltak a legtávolabb.

Amint visszaültem a székembe, nem tudtam megfogni a ceruzámat, és tovább rajzolni. A kezem nem mozdult, a szemem viszont annál inkább. Szorgosan mértem fel az előttem álló apró lényt, ami a becsukott füzetemen ült. Ha ezt más is látná azt hinné, egy macska terült ki a padon, pedig ez nem az. Senki se vette észre, ezért tudom, hogy nem élő.

Még sosem fogtam meg egy ilyet se, és, hogy őszinte legyek, nem is merek. Sokszor meg akartam kérdezni Jungkooktól, hogy mi lesz, ha hozzáérek egyhez is, elvégre olyan puhának néznek ki, mint a férfi haja, ahova az ujjaim mindig visszavágynak, hogy rendezgethessék a tincseit. Vajon el tudom hessegetni, mint egy madarat? Ha bejön a tanár, muszáj lesz elmennie, mert kell ez a hely.

Addig-addig gondolkodtam, amíg elfelejtettem a mellettem engem vizslató szempárokat. Nem tudom, mit akartak tőlem, de nem is volt időm ezen gondolkodni, ugyanis az egyik lépett. Egy idegen kéz nyúlt át a vállamhoz, és fordított maga felé, miközben arcomra helyezte a kezét, nehogy elfordítsam a fejem, ő maga pedig lehajolt hozzám, és az enyémnek érintette az ajkait.

Annyira megilletődtem, hogy elhajolni se volt erőm. Csak ültem ott, mozdulatlanul, és hagytam, hogy leteljen az a pár másodperc, amikben az ő és az én szám teljesen összeérnek. Nem tartott sokáig, és miután elvált tőlem, nem is mondott semmit, csak visszaült nekem háttal a székébe, miközben a haverjai vállon veregették.

Miért csinálta ezt? Egyáltalán ki volt ő? Még felmérni se tudtam, hogy néz ki, olyan hirtelen támadott le. És miért fagytam meg? Visszakézből kellett volna pofon vágnom, vagy legalább elhúzódnom tőle, hogy hagyjon békén, erre én csak ültem ott mint egy zsák krumpli, és hagytam neki, hogy azt tegyen, amit akar. Ez nem rám vall..

Nem mertem hátra fordulni, mert tudtam, hogy ott van, és bármikor észreveheti, hogy őt nézem. Nem akartam meglátni, ki volt az, aki ilyenre vetemedett, és őszintén szólva nem tudom, hogyan kellene éreznem. Nem történt semmi, nem változott semmi, egyszerűen csak megcsókolt. De miért érzem azt, hogy a szívem felrobban? Fáj a mellkasom, és nem értem, miért.

Ilyen minden csók után? És vajon minden csók ilyen? Cseppet sem volt jó, vagy kirobbanóan kellemes érzés, mint ahogy azt a könyvek írják. Akkor miért csinálják az emberek? A filmekben is, és a mesékben is nagyon fontos szerepe van a csóknak, főleg akkor, ha első, de azt sose mondják el, hogy miért.

- Szia... - hallottam meg egy idegen hangot, de nem nyilvánítottam neki túl nagy jelentőséget. Egészen addig, míg a hang tulajdonosa meg nem jelent előttem. Elvette a széket, és megfordítva azt leült elém. Amint ránéztem, hátra dőltem, de olyan iramban, hogy félő volt, hátra esek. - Nyugi. Csak bocsánatot akartam kérni. Az előbbiért - biccentette oldalra a fejét. - Távol áll tőlem ez a dolog, és nem akartam, hogy elkönyvelj egy bunkó parasztnak. Csak elszaladt a fiúkkal a ló, ami odáig fajult, hogy ezt a feladatot kaptam. De bocsánatot kérek, nem kellett volna. - hajolt meg előttem, majd kihúzva magát válaszra várt, amit egyszerűen nem bírtam kinyögni.

- Én.. Nem haragszom, vagy ilyenek.. Csak meglepett - feleltem félénken, és kissé dadogva, amit már végképp nem értettem.

- Biztos? Tényleg nem akartam kellemetlenséget okozni. Bár azt hiszem, ez azok után nem túl hihető - szegte le a fejét, én pedig sóhajtottam egyet, és visszakönyököltem az asztalra.

- Jeon MinGi - nyújtottam ki felé a kezem, amit rögtön elfogadott. Érintése meleg volt, de egyszerű, és semmilyen. Egyáltalán nem hasonlított Jungkookéra.

- Kim SeokJin. Ne haragudj, most mennem kell. De ígérem, hogy nem fog többször előfordulni - fordult vissza, hogy a szemembe nézhessen, majd kilépett az ajtón, egyedül hagyva engem a teremben. Annyira gondolkodtam, hogy észre se vettem, mikor a többiek hazamentek?

Elpakoltam a táskámba, mondván, hogy majd otthon befejezem a rajzolást, elvégre lesz időm. Kihasználom ezt a napot, amikor még nem kell délután tanulnom, és végre befejezem az utolsó vonásokat is, hogy megnyugodjon a lelkem. Kíváncsi vagyok arra a másik Halálistenre. Vajon olyan, mint Jungkook? Vagy talán teljesen más? Hisz nincs két egyforma ember, akkor gondolom ők is sokban különböznek a másiktól. Legalábbis remélem. Két Jungkook az egyenlő lenne az én halálommal.