Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

17

Jungkook pov's

Shin AhRo. Milyen kár érte, pedig még csak most lépett be a negyvenes éveibe. Ráadásul a kora meg sem látszott rajta, két gyerekes édesanya, és ha így folytatta volna, akkor egy hatalmas cég vezető asszonya. Miért kellett neki felmennie az éppen épülő házra? Neki csak annyi dolga lett volna, hogy a távolból figyelje az újoncokat, de a kíváncsisága sodorta őt a halába is.

Ő volt az utolsó név, legalábbis egyelőre. A füzet ezen lapja még üres, így most kicsit pihenhetek végre. Ahogy látom Yoongi is befejezte, mert céltalanul kezdett el lézengeni a szökőkút előtt, amit lehetséges, hogy most lát először.

Nem emlékszem már rá, milyen voltam, mikor ide kerültem, de én is biztosan rácsodálkoztam mindenre. Nálunk nincs olyan, hogy gyerekkor, már így, felnőtt fejjel és testtel teremtődünk le a földre, hogy átvegyük a felettünk való helyét. Yoongi talán most lehet három-négy éves, amit ha egy halandónak mondanék, kinevetne. Meg is értem. MinGi-n kívül nem hiszem, hogy bárki már meg tudná érteni azt a rendszert, amiben mi élünk.

- Merre voltál? - kérdeztem meg a férfit, mikor mögé értem. Nem nézett rám, minden bizonnyal tudta, hogy itt vagyok, mert megérezzük egymás jelenlétét. Benyújtotta kezét a vízbe, és kivett egy pénzérmét, majd forgatni kezdte.

- Igazad volt. MinGi más, mint a többi.

- Csak nem meglátogattad? - nevettem fel ezen a képtelenségen, de ő csak bólogatott. Yoongi még túl fiatal ahhoz, hogy lássa, mennyire csodálatosak is tudnak lenni az emberek. Ő még azon a szinten van, aki utálja őket, és nem esik nehezére elvinni az életüket oda, ahova tartoznak.

- Vittem neki kaját. Kíváncsi voltam a fejére, mikor meglát.

- Ugye nem akarod bántani őt? Emlékszel, mit mondtam róluk, ugye?

- Persze-persze - sóhajtotta unott hangon. - Rettentően sebezhető lelkű, gyenge teremtmények.

- Nem, én nem ezekkel a szavakkal mondtam - cáfoltam rá. Még a feltételezés is sértő. Az ember nem gyenge, csak ha minket állítanak a ring másik oldalára. Ez a mondat, ami elhagyta a száját, az ő saját feltevése.

- Lényegtelen - rázta meg a fejét, és dobta vissza az érmét a vízbe. - Azt hiszem, sokszor meg fogok lepődni, amíg itt leszek. Addig a pillanatig, amíg nem jön ebbe - lengette meg a naplóját -, új név, azt hiszem, már mindent láttam. Aztán kiderül, hogy még mindig tudnak újat mutatni. - ha kicsivel idősebb lenne azt mondanám, hogy megértem, de így, hogy még ilyen fiatal.. Ez a kijelentése eléggé merész volt. - És, ahogy érzem, megint mehetek. - sóhajtott fel. Kinyitotta az utolsó oldalon a naplót, majd felállt, és magára öltötte a köpenyét. A kaszája méretéből is látszik, milyen fiatal. Minél tapasztaltabb egy halálisten, annál nagyobb, és erősebb lesz a fegyvere. - Majd találkozunk - fordult felém, hogy utána eltűnjön a szemem elől.

Tudtam, hogy nem pihenhetek, elvégre én is éreztem bevésődni a betűket a lapra, amik a naplómban voltak. Ennek a munkának sosem lesz vége, ezért én is visszaváltoztam eredeti alakommá, és belenéztem, kit kell megkeresnem. Amióta tudom, hogy MinGi miért lát, egyetlen egy kérdés kavarog a fejemben, amire nem tudtam választ találni. Miért változok vissza az emberi formámba, ha megérint? Ezt nem én irányítom, és még ha akarnám se tudnám visszafogni magam.

Egyszerűen az érintésétől úgy érzem, muszáj embernek lennem, még ha csak kinézetre is. Akkoriban nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, de most már egyre jobban izgat a dolog. Megráztam a fejem, hogy visszazökkenjek a jelenbe, és lenéztem a fehér lapra. Új oldal kezdődött ezzel a névvel, mégsem indultam el, hogy megkeressem. Szorosan kellett fognom a naplót, nehogy kiejtsem a kezemből.

Nem akartam hinni a szememnek. Most az egyszer nem akartam elindulni, és nem akartam elvinni ezt a lelket, mint ahogy a többit is. Ha tehetném, inkább megölném magam, csakhogy ne kelljen folytatnom ezt a poklot, de most eluralkodott rajtam a pánik. Futni kezdtem. A főtérről lefordulva visszanéztem, hogy láthassam, mennyi az idő. Tudtam, hogy a lány ilyenkor szokott hazafelé sétálni, ezért tudtam, hol keressem.

Ugyanis a következő név, Jeon MinGi volt. Fogalmam sem volt, hány lány hordozza még magán ezt a nevet, ami többet jelent nekem mindennél, talán ezért is siettem annyira. Ilyenkor látom csak igazán hasznát annak, hogy bárkin átmehetek. Szélsebesen suhantam át az utcákon, nem törődve az emberekkel, akik úgyse látnak vagy éreznek belőlem semmit.

De már elkéstem. Egy kereszteződésnél pillantottam meg a lányt. Várta, hogy a lámpa zöldre váltson, és átmehessen. Közben egyre több ember lepte el, így félő volt, hogy szem elől vesztem, de mikor a piros zöldé vált, ismét megláttam. Nem indult el. Ott maradt, és a mellette leevő nőhöz fordulva kinyújtott karral mosolygott le az öregasszonyra, aki nem nézett fel rá, csak belekarolt, és a másik kezében levő bottal ütögetni kezdte a földet.

Nagyon lassan haladtak, a lámpa pedig nem várt. Villogni kezdett, ezzel figyelmeztetve az embereket, hogy hamarosan tilos lesz a zebrára lépni, MinGi viszont ezt nem vehette észre, lévén minden figyelmét a nőnek szentelte, aki minden erejével azon volt, hogy igyekezzen.

Életemben nem féltem még ennyire, és ha most lenne szívem, valószínűleg már kitört volna a mellkasomból. Kiáltottam a lány nevét, de a nyüzsgő város zajában hangom csak egy aprócska kiáltásnak tűnt, amit senki se hall. Minden lelassult körülöttem, mintha ez lenne a büntetésem azért, mert nem tehetek semmit. A kamion nem fékezett, elvégre a lámpája zöld volt, és még csak észre se vehette a két nőt, mivel az egyik kezében a telefonját babrálta.

MinGi meghallotta a sebesen felé közeledő járművet, de már késő volt bármit is tenni. A sofőr túl későn taposott be a fékbe, a kamion pedig siklani kezdett felé. MinGi hátat fordított neki, és kitárta kezét, hogy ezzel védelme alá vonja a vak nőt. De ez nem volt elég. A kamion beléjük hajtott, MinGi pedig megpördült a tengelye körül levegőben, majd hason ért földet. Feje véres volt, szemei pedig lassan csukódtak le.

Az emberek sikoltoztak, és először az öreg nőhöz siettek. Tárcsázták a mentősöket, de már nem volt mit tenni. Mind a ketten meghaltak.