Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

2

A legelső találkozásom Jungkookkal, egy erdőszéli réten volt. Ott láttam meg először, mikor még nem lehettem több, mint öt éves. Menekültem otthonról, a mostohaanyámtól, aki megint megütött, és lekiabálta a fejem, a haszontalan életem miatt. Akkor volt az első olyan gondolatom, hogy aznap éjjel nem megyek haza.

A fű zöld árnyalatával a lágy őszi szél játszadozott, azt a látszatot keltve, mintha egy tenger kellős közepén állnék, ahova virágokat szórtak. A szirmok játékosan nyúltak el az ég felé, mintha csak el akarnák kapni maguknak a felhőket. A táj színes és megnyugtató volt, kivéve azt a fekete foltot, ami a mező közepén volt.

Akkoriban nem tudtam, hogy én miért látok olyan dolgokat is, amit más észre se vesz. Apró kicsi teremtmények, amik néha csak úgy vannak, és bámulnak a nagyvilágba, de olykor nagyon csíntalanok is tudnak lenni, akik megkeserítik az emberek életét. Elgáncsolják őket, vagy csak arrébb fújják az úton levő szöget, ami végül a kerékgumiban köt ki. De örülök ennek a képességemnek, mert csak így vehettem akkor észre Őt.

Lebegett, mintha nem is földi lény lenne. Fekete kabátja, ami befedte egész testét nem engedte a férfi alakját látni, csuklyája pedig messziről ijesztően hatott. Abban a színes és káprázatos képbe cseppet sem illet bele, ő mégis itt volt. Valamiért itt kötött ki, és itt bolyongott, elveszett gyermekként aki nem tudja, hogy mit kezdjen magával.

Ekkor tettem meg azt az egy lépést, aminek köszönhetően Jungkook a mai napig velem van. Átléptem azt a határt, amit az emberek félelemnek hívnak, és elindultam az idegen lény felé, akiről nem tudtam semmit. Nem futottam, nem kiáltottam. Szépen lassan sétáltam felé, kimért és határozott léptekkel. Még akkor sem ijedtem meg, mikor felém fordult. Éreztem, hogy engem néz, mégsem láttam a szemét, se az arcát. Egyszerűen csak tudtam.

Megálltam előtte, és felnéztem rá. A fekete színen kívül nem láttam semmi egyebet, mégsem féltem. Sokkal jobban megijedek a nevelőanyám mérges tekintetétől, mint ettől az idegentől, aki itt van velem szemben.

Ahogy emeltem fel a fejem, észrevettem, hogy a csuklyája alá látok. Szerettem volna megnézni az arcát, és megkérdezni, hogy csinálja azt, hogy a lába nem éri a földet, de mikor megláttam, nem tudtam megszólalni. Ugyanis nem volt arca. Feje helyét fehér csontok borították, nem volt rajta se hús, se bőr, és mégis éreztem a tekintetét. Ahogy rám néz, és nem érti, mit keresek itt.

Abban a pillanatban, mintha tövis szúródott volna a szívembe, utolért a felismerés. Még soha életemben nem olvastam magamtól könyvet, de emlékszem minden mondatra, amik elhagyták apám száját. Régebben még olvasott nekem esti mesét, ahol az egyikben megjelent egy árny a főszereplő előtt. A halál. Feketébe öltözött ember, aki nagy kaszájával lesújt a kijelölt lelkekre, és elviszi őket oda, ahova tartoznak.

Ennél a férfinél nem volt kasza, de ahogy itt állt előttem, szótlanul, felismertem, holott még sosem találkoztam vele. Az a tövis mélyebbre fúrta magát bennem, megfájdítva a szívem, és feltárva nekem az idegen minden érzelmét. Nem tudhattam, hogy ez nem csak holmi gyermeki ábránd, hanem valós dolgok, amiket képes vagyok észlelni.

Ott állva éreztem minden fájdalmát, gyötrődését és önmarcangolását, ami átszellemült belém, majd átformálódva lehullott arcomon egy könnycseppként. Soha nem éreztem ilyen teherrel lecsúszni egy csepp könnyemet sem, mint azt. Még azután is éreztem a vonalát, mikor már a földet érte. Ez a férfi magányos, és szenved valami miatt. Pont úgy, mint én.

Lehajoltam, és letéptem egyet a sok kis apró, de mégis a legszebbnek mondható virágok közül. Lila szirmai kiríttak fehér bőrömtől, apró ujjaimmal pedig óvatosan emeltem fel felé a növényt, nehogy közben kiessen a kezemből. Féltettem azt az apró szépséget, hogy ha most elengedem, és leesik, már nem lehet ugyan az, aki volt. Ahogy a szél belekap, és erősen a földhöz vágja, veszíteni fog az értékéből, és el fog száradni. De amíg melegség veszi körül, addig nem lehet baja, és színével beragyoghatja a körülötte levő világot.

Amennyire csak tudtam, a fejem fölé emeltem, hogy észrevegye, neki szedtem. Hosszas percekig csak néztük egymást. Ő nem szólt, én pedig nem mozdultam. Azt gondoltam, nem akar hinni a szemének. Ezért tartottam olyan kitartóan, és ezért nyúltam a kezéért, mikor láttam, hogy nem meri elvenni.

Fogalmam sem volt, hol keressem, mégis megérintettem fekete köpenyét, ami mintha csak füst lenne, engedte, hogy a kezem befurakodjon oda, és megfogjon valami hideg és kemény dolgot. Az egész teste csontokból állt, csak úgy, mint az arca, én mégis kihúztam azt, hogy odaadhassam a virágot.

Nem ellenkezett. Hagyta, hogy megfordítsam a kezét, és egyenesen a tenyerébe helyezzem a növényt, majd becsukjam köré az ujjait, hogy immáron ő foghassa. Ekkor láttam meg először, hogy is néz ki valójában. A fekete köpeny, amivel eddig a szél is játszadozott, most teljesen a testére simult, és olyan ruhákká formálódott, amilyeneket mi is hordunk. Egy fekete fölső, egy farmer, és egy fekete cipő. Sehol sem látszódott ki a bőre, csak a kezén, és a fején. A koponya helyett, ami eddig nézett le rám, most egy férfi barna szemét véltem felfedezni, ami szépen lassan megtelt élettel, és csillogással. Keze melegebb lett, a virágot is szorosabban fogta, de még mindig nem vette el az enyém közül. Egyetlen egy dolgot nem éreztem. A szívdobogását.