Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

16

Reggel örültem, hogy Jungkook ilyenkorra már nem szokott a szobámban lenni. Bevettem a gyógyszeremet, és kisiettem a házból, ugyanis apámék ajtaja nyitva volt, a szobából pedig kacarászást hallottam, ami azt jelentette, hogy a nő még itthon van. Nem akartam találkozni vele, ezért még az utcáról is sietve tértem le.

Most az egyszer kedvem volt suliba menni, ahol mindenki békén hagy, és ahol tudok kicsit a gondolataimban is lenni anélkül, hogy bárki megkérdezné, mi bajom van. De nm tudok egyedül tovább jutni ezen, hiszen a probléma megvan. Jungkook. Az egyetlen, aki ér számomra valamit ebben a világban. Akit szeretnék magam mellett tudni, és félek, hogyha arra gondolok, hogy bármikor elveszíthetem. Nem akarom itt hagyni, hogy ismét az a magányos kaszás legyen, akivel találkoztam. De ez kikerülhetetlen, elvégre én csak egy gyenge, halandó ember vagyok.

Épphogy kicsöngettek, máris betoppant a terembe egy személy, akinek hatására az egész osztály elcsendesült. A tanár már öt perce kiment, így nem érdekelt, ki keresi a többieket, de az a személy egyenesen felém közeledett, majd megállt a padom előtt, és letett elém egy szatyrot. Felnéztem a férfire, és kissé meg is ijedtem, mikor megláttam Yoongi-t, ahogy kifejezéstelen arccal néz le rám.

Hátra pillantottam, hogy a többiek észrevegyék magukat, így újra elkezdtek beszélgetni. Nem akartam, hogy hallják, amit mondani fog, vagy amit én fogok tőle kérdezni, mert úgyse hinnének a fülüknek, és csak engem néznének idiótának, arra pedig nincs szükségem.

- Mit keresel itt? - kérdeztem talán kicsit halkabban a kelleténél.

- Hoztam kaját. Jungkook szerint ilyeneket esztek - bökött ujjával a szatyor felé.

- Ő kérte ezt? - kérdeztem továbbra is a férfit nézve, de ő csak némán megrázta a fejét.

- Nem tud róla. Csak gondoltam, ha már te vagy az egyetlen ember, aki akaratom ellenére is lát engem, nem szabad félvállról vegyelek.

- Ezért.. Hoztál nekem kaját? - vontam fel szemöldököm, mert amit mondott, és amit cselekedett nem volt összhangban. Semennyire.

- Jó, egészen megkedveltelek abban az egy napban, amit velünk töltöttél. Te nem vagy olyan idegesítő, mint a többi.

- De hát nem is csináltam semmit. Még csak meg sem szólaltam - válaszoltam, mire elmosolyodott.

- Pontosan - zárta le a beszélgetést, és hagyta el a termet, zsebre dugott kézzel. Annak azért örülök, hogy tekintettel volt rám, és úgy jött be ide, hogy a többiek is lássák. Nagy gond lett volna, ha a többiek észreveszik, hogy a levegővel társalgok.

Kivettem a szatyorban levő műanyag dobozt, és megnéztem, mi van benne. Nem számítottam kínai kajára, pláne nem arra, hogy majd Yoongi fog hozni nekem. Nehezemre esik elhinni neki, hogy nem Jungkook kérte meg erre de.. Mi van, ha tényleg igaz amit mondott? Nem állna távol tőlem, hogy csak egy halálisten lehet a barátom.

De ha már így alakult.. Lehet tudnék egyet s mást kérdezni tőle, amit Jungkooknak nem tennék fel. De mégis hogyan kapjam el? Fogalmam sincs, suli után hol lesz, és nem hiszem, hogy majd csak belebotlok az utcán, ahogyan az a filmekben is van.

- Ő volt az a srác, aki miatt nem tudod, hogy milyen a szerelem? - ült le mellém Jin, nagy mosollyal az arcán. Elnéztem az ajtó felé, ahol a férfi már réges-rég eltűnt, és sóhajtottam egyet.

- Nem. Ő csak egy.. Barátom volt - nevezzük így, ha már elindultunk afelé.

- Érdekes. Még sosem láttalak mással beszélgetni. Ő volt az első.

- Te figyelsz engem? - nevettem fel, ő pedig megingatta a fejét. Remélem Jungkook nincs a közelben, hogy lássa ezt. A végén megint féltékeny lenne arra, hogy beszélgetek vele.

- Nem. Csak néha furcsálltam, hogy soha nem hallom a hangod, csak ülsz itt egyedül.

- Most mégis beszélgetsz velem - vontam vállat, és csúsztattam be a füzetemet a táskámba, hogy elő tudjam venni a másikat, elvégre két perc, és becsöngetnek.

- Igaz. Kár, hogy ehhez három év kellett - jelentette ki komolya arccal, de még mielőtt folytathatta volna felállt, és a helyére ment, mivel bejött a tanár.

Még soha nem gondolkoztam el azon, miért nincsenek barátaim. Kiskoromban azt hittem, egy barátnő csak elvenné az időmet, és nem tudnék annyit lenni Jungkookkal, mint amennyit tudtam. Lehet, hogy már nem is foglalkozna velem, ha tudná, hogy rajta kívül másom is van, akire számíthatok, és akire támaszkodhatok. Bár Jungkooknál ez eléggé képlékeny dolog, de én mégis legjobb barátként tekintek rá. Valamint most már első szerelmemre is.

Hazafelé tartva lefordultam az egyik mellék úton, hogy ahhoz a folyóhoz érhessek ki, ahol a múltkor voltunk. A víz most háborgott, úgy csapkodta a hullámokat, mintha dühös lenne a kövekre, és le akarná mosni a partról. A felszín fodros volt, sehol egy tükörkép, vagy egy kósza hal, aki fel-felbukkan, levegőért kapkodva.

Megfogtam egy marék követ, és egyesével dobálni kezdtem az apróságokat a vízbe. A buggyanó hang szinte teljesen elveszett a sodrás szélsebes zajában, én mégis kitartóan dobáltam. Ezek az apró kavicsok valahol majd újra a partra fognak sodródni, ahol majd megszáradnak, és ismét arra fognak várni, hogy valaki visszahajítsa őket.

Talán az emberi élet is ilyen. Megszületünk, majd arra várunk, hogy rátérhessünk arra az útra, amit választottunk magunknak, aztán egy nap, elér minket is a vég. De ez a vég számomra nem olyan, mint amit Jungkook képzel. A halál segítség az emberiségnek. A halál miatt tiszteljük a másikat, és miatta élvezünk ki a szeretteinkkel minden egyes percet, amit csak kaphattunk. Jungkook sohasem fogja látni de.. Az emberek miatta tartanak úgy össze, ahogy.

Nem tudom, mióta ücsörögtem ott egyedül, de a nap teljesen elbújt a felhők mögött, szűrt fényt hagyva maga után, amit az őszi szél csak még kísértetiesebbnek mutatott. Felvettem a kardigánomat, és még mielőtt visszaesnék abba a pokolba, amiben tegnap szenvedtem a betegség miatt, elindultam haza. Nem kell, hogy elkapjon az eső.