Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

20

Reggel még mindig Jungkook mellett feküdtem, de már nem éreztem magamon a kezét. Tudom, hogy itt van, mégse merem kinyitni a szemem. Egész éjszaka mellettem feküdt, de az nem jutott eszembe, hogy nekik nincs szükségük alvásra. Miattam maradt itt, és unta végig azokat az órákat?

Lassan résnyire kinyitottam a szemem, mert hamarosan fel kell kelnem, nehogy elkéssek a suliból. Ahogy gondoltam, Jungkook nem aludt, hanem egyenesen engem nézve feküdt mellettem, ami kicsit bizarr volt. Nagy szemeivel addig vizslatta enyéimet, míg teljesen fel nem ébredtem.

- Egész éjjel néztél? - kérdeztem halkan, mire csak megingatta a fejét.

- Nem. Most az egyszer aludtam is. Bár nem érzem a hatását. - persze, hogy nem. Ti nem lesztek fáradtak vagy álmosak. Felültem az ágyon, és a szekrényhez lépve elővettem a ruháimat, ám mikor arra került volna sor, hogy átöltözzek, megint éreztem, ahogy a vérem egyre jobban szökik a fejembe, és megfordultam.

Szólni akartam a férfinek, hogy addig menjen ki, de az ágy üres volt, Jungkook pedig sehol. Gondolhattam volna, hogy ezt nem fog kelleni mondani neki, elvégre ilyen téren ugyan olyan szégyenlős, mint én. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, és visszaléptem a táskámért, hogy bepakolhassak a mai napra. Ekkor nyílt ki az ajtóm, és belépett rajta apám.

Körbenézett a szobában, de valamiért engem kihagyott. Átnézett rajtam, mintha itt se lennék, majd sóhajtott egyet, és keresztbe fonta a karját, hogy órájára pillantson.

- Azt hittem még itthon van.. - suttogta magának, és fordult meg, hogy visszamenjen, de én utána szóltam.

- Apa, itt vagyok. - jelentettem ki, mire az öreg megpördült a tengelye körül, és mint aki régóta nem látott, úgy mért fel.

- Ne haragudj. Nem vettelek észre. - homlokához kapott, és kicsit megdörzsölte orrnyergét, hátha attól jobb lesz. Nem lepődök meg rajta, hisz látom, mennyire fáradt. Szemei karikásak, arca megnyúlt, és fogadni mernék rá, hogy fogyott. Megint több napon át éjszakába nyúlóan írt, és megfeledkezett magáról. Csak tudnám, hogy akkor minek van ott vele az a nő. - Csak azt akartam kérdezni, hogy mit kérsz vacsorára. Kínait fogunk rendelni.

- Nekem jó az, amit te eszel. De délután később jövök haza, mert egy barátommal találkozok. - a mondat végét eléggé elharaptam, mivel mintha meg sem hallotta volna megfordult, és elment. Remélem egyenesen aludni indult, mert ha így folytatja, akkor össze fog esni a fáradtságtól.

Mivel nem volt otthon Byuk, így nyugodt szívvel csináltam magamnak egy pirítóst, és kentem meg vajjal. Jó volt végre úgy reggelizni, hogy otthon vagyok, és nem sürgetem magam, nehogy észrevegyen. A közérzetem is sokkal jobb lett, mikor elindultam a suli felé. Alig várom, hogy kicsöngessenek, és hazajöjjek. Még ha nem is csinálunk majd semmit, jó lesz kettesben sétálni Jungkookkal.

A második óránk elég zűrösen indult, mivel nem jött be a tanár, az osztály pedig nem akart szólni a többi felnőttnek, ahogy azt ilyenkor kellene. Én csak csendben behúzódtam a fal mellé, és onnan néztem, ahogy a két legnagyobb szájú osztálytársam egymással ordibál, felhívva ezzel magukra a figyelmet. Eszükbe se jutott, hogy ezt mindenki hallja a folyosón. Az egyik azt taglalta, hogy ha most nem szólunk, akkor mindenki szívni fog miatta, a másik pedig azt, hogy ki venné észre, hogy nincs bent a tanár.

Mintha csak erre várt volna, varázsütésre megjelent az osztályfőnökünk, akivel ma nem is lenne óránk, de úgy tűnik, ő fog helyettesíteni. Bár nem szokás, mégis ilyenkor névsort kell olvasni, hogy ki jelent meg, és ki lógta el ezt a negyvenöt percet, mondván, hogy ,,Úgyse fog bejönni senki".

- Jeon MinGi. - feltettem a kezem, és a tanárra néztem, hogy a tekintetünk találkozzon, de mikor körbenézett, engem valahogy kihagyott. - Hiányzó.

- Tanárnő, én itt vagyok! - szólaltam fel, mire felemelte a fejét, és kérdőn nézett rám.

- Elnézést. Nem vettelek észre, úgy meglapulsz ott. - mutatott tollával felém. Nem igazán értettem a dolgot, elvégre eddig sosem volt ilyen, ráadásul előttem csak két lány ül, akik valljuk be, nem képeznek túl nagy barikádot elém. Kihúzott a hiányzók listájából, és átírt a jelenlevőkébe, majd tovább ment.

Ezt leszámítva az óra további részében nem csináltunk semmit, így nekem volt időm rajzolni. Valamiért úgy éreztem, hogy valahonnan figyelnek engem, de mindig, mikor körbenéztem a termen, még csak a közelembe se pillantott senki. Jin is el volt foglalva a többiekkel, ezért legyűrtem ezt a képzelgésemet, és próbáltam nem figyelni rá.

-------------------

Nem hiszem el! Miért van az, hogy eddig bárhova nyúltam a szekrényemben, mindig az első kezembe akadt holmimat láttam jónak az adott napra, most meg már az egész szekrényem tartalma itt hever mellettem egy nagy rakásban, és nem sikerült választanom?!

Olyan, mintha egyetlen egy göncöm se lenne erre az alkalomra, pedig nem csinálunk semmi mást, csak elmegyünk sétálni! Miért nem tudok választani egyet a szoknyák közül, hogy megnyugodjon a lelkem? Jungkook úgyse fogja észrevenni, hogy kiöltöztem a kedvéért, akkor meg mit strapálom itt magam?

Megfogtam az összegyűrt kupacot, és úgy ahogy van visszatuszkoltam a szekrénybe. Majd unalmas perceimben rendet rakok, de most nincs erre időm. Megragadtam a szoknyát, amire tetszőlegesen ráböktem, és gyors elmentem a mosdóba, hogy a hajammal is tudjak kezdeni valamit a tükör előtt. Nem fogok magamnak frizurát csinálni, egyszerűen csak rám fér egy fésülködés, amit reggel csak érintőlegesen tudtam.

Valahogy bármilyen szögbe is álltam, nem láttam szépnek magam a tükörben. Akárhogy fogtam a hajam, akárhogy választottam el, úgy éreztem, nem akarok kimenni emberek közé. Nem akarom, hogy Jungkook lásson. A bőröm sápadt volt, mint egy halottnak, a hajam fakóbb színt vett fel, mint szokott, a szemem pedig rideg volt, mintha eltűnt volna belőle a gyermeki csillogás. Mi történik velem?

Hibákért bocsi ~ 😁😅♥️