Kiválasztva [Jungkook ff.] - Befejezett

4

Elém érve ismét eljátszottuk azt a jelenetet, amit tizenhárom évvel ezelőtt. Némán állunk egymás mellett, várva, hogy valaki megszólaljon. De mindig ő töri meg a csendet, egyetlen egy mondattal, amit tizenhárom éve minden alkalommal feltesz.

- Nem félsz? - sóhajtottam egyet a már-már bosszantóan ismerős kérdésre, és előre lépve felnéztem rá. Kinyújtottam kezem, és lassan felemeltem arcához. Ujjbegyeimet a csontjaira helyeztem, majd megéreztem azt az ismerős suttogásnak mondható anyagot, ami takarja. Ehhez csak én érhetek, ezt csak én látom, és erre is, amit most teszek, csak én vagyok képes.

Megfogva a leheletvékony anyagot lehúztam róla, ezáltal megszakítva a bűbáját, és visszaadva neki az emberi arcát. Ruhája ismét testére formálódott, és immáron egy ember állt előttem. Tenyeremet felcsúsztattam arcához, és elmosolyodtam.

- Kellene? - csak úgy, mint régen..

Jungkook ismét magára öltötte maskaráját, és útnak indult. Valahogy éreztem, hogy ez más lesz, mert előttem változott át. Az volt az első, hogy iskola helyett őt követtem. Nem mentünk messze, egy közeli ház mellé vezetett, ahol két gyerek játszadozott. Az egyik kezében labda volt, a másik pedig ugrándozva várta, hogy nagyobbik társa odadobja. Én is szívesen csatlakoztam volna, de nem tehettem.

Jungkook mérges lenne ha itt találna, de kíváncsi vagyok, hova megy, mikor csak úgy eltűnik. Mikor napokig nem látom, vagy csak reggel, mikor elindulok, és este, mikor elalszik jelenik meg az ágyam mellett. Ennek a kíváncsiságnak azonban most vége.

Az idősebb fiú nagyot kacagva dobta el a labdát kisöccse felé, aki bár ugrott egyet, nem tudta elkapni, így fején pattanva egyet az kigurult az útra. A mellettük szunyókáló kiskutya ugatva indult a labda után, azt hihette, hogy őt is bevonják a játékba, és nem kell tovább unatkoznia. A kisfiú nem is a játék után, hanem az állat miatt futott ki az útra, a fivére tiltása ellenére.

Az idősebb torkaszakadtából ordított, és nagy iramban indult el, hogy visszahozhassa testvérét, de már késő volt. Túl későn indult el, a kisfiú pedig túl gyorsan ért ki az útra. Amint meglátta a felé közeledő sebes autót, felkiáltott, és megbénulva a félelemtől maga elé húzta remegő kezeit, hogy tompítsa az elkerülhetetlent. Az jármű kerék csikorgatva próbált megállni, de már nem lehetett megfékezni, hogy elüsse.

A kiskutya nyüszítve szaglászta körbe egykor virgonc játszópartnerét, aki most vérben úszó szemekkel nézett fel rá. Apró kezét felemelve még egyszer utoljára megérintette puha szőrét, de szíve lázasan dobbanva megállt a dobogásban, így az apró tenyér lecsúszott az állat mellé. Ekkor jelent meg a feje fölött levő aranysárga fonal, ami egyenesen a felhők fölé emelkedett.

Jungkook megállt a kisfiú előtt, és kaszájával suhintva egyet elvágta a földre gyökerező szálak utolsó foszlányát, majd kinyújtotta a kezét, a halott kisfiú felé. A teste fényleni kezdett, amit az idősebb nem látott, pedig ott volt a karjai között, ugyanis ébresztgetni próbálta. Hasztalanul. Ő már Jungkook-é.

A fénylő test egyszer csak megmozdult, majd kiszakadva a testéből a fiú szelleme felállt, és Jungkookra nézett. Nem félt, és már nem érzett semmit. Üveges tekintettel fogta meg a Kaszás kezét, és adta át magát neki. Mind a ketten halványulni kezdtek, amíg végül el nem tűntek a szemem elől.

Az egyedül maradt fivér keserves sírása töltötte be az utca csendjét, ami a szomszédoknak is feltűnt, ezért egyre többen állták körbe a vérző kisfiút, és az őt sirató bátyját. A mentősök bár nem tudják, de már ők sem segíthetnek rajta. Ekkor értettem csak meg igazán, mit is csinál Jungkook, mikor nincs velem.

Elindultam azon az úton, amin idejutottam. Már így is elkéstem az iskolából, és tudom, hogy gyanakodni fognak, mégsem sietek. Nem fogok időre beérni, még ha futnék se, mert valaki elállja az utamat. Az a valaki, aki tudta, hogy ott vagyok, mégsem küldött el. Vajon most mérges rám? Soha többé nem akar majd találkozni velem azért, mert láttam ezt az egészet? Jobban féltem attól, hogy nem marad velem, mint attól, hogy kicsoda is ő.

Megálltam előtte, és félszegen felnéztem rá. Ő leereszkedett, és leguggolva nézett rám, még mindig a halál arcával. Ilyenkor mintha a lelkemig nézne, választ keresve a benne megfogalmazódott kérdésekre.

- Nem félsz? - szólt hozzám halkan és kimérten. Fel volt készülve a válaszra, én viszont nem foglalkoztam vele. Sokkal inkább azzal, ami az arcát takarta. Lassan kinyújtottam felé a kezem, hogy megérinthessem, és a tenyeremben érezhessem azt a rideg csontnak látszó arcát. Amint a bőröm hozzáért, nyomban megváltozott olyanná, mint én, vagy bárki más. Bőre sima, haja kissé kócos és puhának tűnő, szemei kétséggel teltek. Elmosolyodtam ezen a bizonytalan férfin, aki most itt áll előttem.

- Kellene?

- Láttad, mi történt nem? - bólintottam. - Miért nem futsz el tőlem?

- Nem bántottad őt. Segítettél neki. Miért félnék egy jó embertől? - biccentettem oldalra a fejem. Nem válaszolt, csak elhúzta a száját, és sóhajtott egyet. A kezem még mindig az arcán volt, és őszintén mondom, nem volt kedvem elvenni onnan. - Eddig még nem kérdeztem.. Mi a neved?

- Szólíts, ahogy szeretnél. Mindenki máshogy hív. Halál. Kaszás. Hóhér. - kezdte sorolni. Elvettem arcáról a kezem, és ujjamat az ajka elé emeltem, hogy hagyja abba. Nem erre voltam kíváncsi.

- Jungkook leszel. Mégpedig Jeon Jungkook. - tettem hozzá nagy mosollyal az arcomon.

- De miért?

- Mert ez a név jutott először eszembe. Az én nevem Jeon MinGi. Így lehetsz a bátyám!

Ha belegondolok, már akkoriban sem éreztem tehernek azt, hogy ismerem őt. Hogy látom őt, és vele együtt azt, amit csinál már évek óta. Az volt az első, hogy végignéztem, ahogy elvisz egy lelket, és azóta minden változatlan. Csak Jungkook lelke törik még jobban darabjaira, ahogy egyre több lesz a halott.