If You

Kilencedik

Hétvégén apukámmal voltam. Nem akartam,és nem is volt kedvem Changbin-nel foglalkozni. Egyfolytában csak Jeongin járt az eszemben,és az,hogy hogyan lehettem olyan önző,hogy a szerelemmel foglalkoztam,amikor ővele kitudja mivan.

Apu próbált engem megvígasztalni,de láttam őrajta is,hogy szomorú,és hogy hiába mondom el neki,hogy nem ő a hibás,lelkiismeret-furdolása van.

A kezemen a sebek gyógyulóban vannak,de eldöntöttem,hogy többet nem csinálok ilyet,hiszen így utólag mindig lefertőtleníteni elég nehéz,és fájdalmas.

Egyfolytában a telefonomat néztem. És szégyemszemre nem csak Jeongin valamiféle hívását,vagy jelét,hanem Changbin jelentkezését is vártam,ami sajnos nem történt meg. Ez nagyon bántott.

Mindig eszembejutottak részletek a veszekedésünkből. Hogy talán mégis túl durva voltam hozzá,de nem. Nekem van igazam.

Apuval hétfőn bementünk a rendőrségre,de mindhiába. Azt mondták nem tudnak mit csinálni,hiába nincs vele kapcsolatunk. Teljesen őrültek,hogy ezt mondják! Mi van ha véletlen elkeveredett valahova közben? Talán... még az is jobb lenne,mintha az anyámmal lenne.

Teljesen kiakadtam. A gondolataim nem tűnnek a fejembő,hiába csinálok bármit is. Szeretem Changbin-t,a hiánya már szinte fizikai fájdalmat okoz.

Kedden pont emiatt mentem be a suliba,de azért megkértem egy fiút,aki kedvesnek tűnt,hogy üljön mellém egy napra. Azt hittem Changbin-t legalább idegesíteni fogja ez,de mintha észre sem vette volna.

Hmm,így akar visszahódítani? Chhh.

Kerestem minden apró jelét annak,hogy elrejtett valamit a szekrényemben,esetleg írt-e volna,de semmi.

Egyre idegesebb lettem,a nap végén,amikor hazaértem jéghideg vízzel kellett lezuhanyoznom,de még mindig melegem volt. A megszokott két név a fejemben volt,és nem tudtam kontrollálni magamat,az is idegesített,hogy a rendőrség ennyire leszarta az ügyet.

Ma-szerdán-kedvetlenül mentem az iskolába,utálom,hogy még oda is menni kell,tanulni kell-amit én nagyon nem csinálok-és ráadásul még Changbin-t sem tudtam titkon bámulni,hiszen visszament a saját osztályába.

(...)

A napom nagyon lassan telt,hazafelé is igen sok életkedvvel csoszogtam. És ami a legjobban fáj az az,hogy senki sem foglalkozik velem,és az érzéseimmel. Apukámon kívül értve.

Lehet,hogy összevesztünk Changbin-nel,de hogy volt képes mindenek után engem egyedül hagyni? Legalább egy kis ideig,amíg egy kicsit jobban nem vagyok. Bár ha vele lettem volna,lehet rosszabbul lennék.

Hazaérve a délutánomat fekvéssel töltöttem,aztán este próbáltam kaját csinálni,de azt is hanyagoltam inkább,mert így is dagadt vagyok,és ha már egész hétvégén kibírtam szinte kaja nélkül,nem fogom elrontani.

Este hirtelen kopogtak az erkélyajtómon,mire felpattantam,és felvont szemöldökkel nyitottam ki azt,és láttam,hogy Changbin áll ott.

Jaj ne meglátta a spongyabobos poszteremet!

-Szia Felix!-Kuncogott,mire éncsak lesütöttem a szememet.

-Te meg hogy....?-Motyogtam,majd ránéztem. Olyan régen beszéltünk. Lehetséges egyáltalán,hogy tényleg itt van?

-Felrepültem-Felelte lazán,mire én csak próbáltam elrejteni a mosolyomat.

Idióta.

Ekkor észrevettem,hogy a fiú bőrnadrágot viselt,mire akaratlanul nyeltem egyet.