If You

Huszadik

Changbin olyan cuki!

Egy ideje már korrepetál engem matekból, amire rászorulok, hiszen nem lenne jó, ha esetleg megbuknék vagy nem sikerülne leérettségiznem.

Szinte mindig együtt vagyunk, s ha nem akkor is csak a gyűrűmre pillantok, ami eszembe juttatja, mennyire szeretem őt, és hihetetlen, de ő is engem és a nyáron pedig össze fogunk házasodni.

Párszor éreztem úgy, mintha tömni szeretne kajával, de egész egyszerűen nekem ez nem megy, mivelhogy ha ránézek az ételre, egyszerűen undorodom.

-Binie, ezt nem értem. Binie~ figyelsz?-Nem igaz már,hogy ennyire nem tud figyelni!

De olyan édes,mikor ezt csinálja.

-Igen, persze-Nézett a szemembe,aztán le a füzetembe. Kicsit elhúzta a száját,ami miatt én is elszomorodtam kicsikét-Pedig ezt már gyakoroltuk. Tegnap még ment.

-Jaa, tényleg-Izgatottan írni kezdtem. Nagyon törekedtem,nem szerettem volna Binie előtt teljesen butának tűnni -Kész~-Mosolyogva pillantottam a fiúra,aki csak szintén elmosolyodott,azzal a mosolyával,amivel csak rám szokott.

-Ügyes vagy~ jól megoldottad-Lágyan puszit nyomott az arcomra,közben kezemre simítva. Hiába minden igyekezetem,összerezzentem az érzésre. Egyszerűen ösztönös volt.

-Binie, mostmár pihenjünk. Elfáradtam a sok matektól-Csuktam be a füzetem. Hú,hogy mennyire utálom a matekot!

-Rendben, amúgy is éhes vagyok már-Kelt fel,mire én gyorsan megfogtam a csuklóját,erre pedig enyhén meglepetten nézett.

-Hozok fel ennivalót, maradj csak itt-Néztem a szemébe,mire csak bólintott egyet-Mindjárt jövök.

Leindultam a konyhába. Ahogy mentem a lépcsőn,éreztem ahogy megremegnek a térdeim és enyhén homályosan látok. Az utolsó pillanatban fogtam meg a korlátot,ha nem teszek így,valószínűleg legurulok a lépcsőről.

Bár erről az jut eszembe,amikor Changbin-nál voltam,ami miatt egy óriásit dobbant a szívem és meghatottan állapítottam meg,hogy mennyi minden történt azóta,egyszerűen hihetetlen.

A sok minden,amit a fiúnak köszönhetek,az út,ami idevezetett bennünket. A sok próba,amit kiállva végre boldogak lehetünk,együtt,egymás karjában. Ennél jobb dolgot nem is kívánhattam volna. Rendbe jött viszonylag az életem,egy igazán jó ember szeret engem és tervezi velem a jövőjét.

Mosolyogva sétáltam a konyhába. Eléggé fájt a fejem,de a jókedvemet ez nem szeghette,hiszen már a matekot is értettem,Binie pedig egész egyszerűen egy tündér,ráadásul az enyém!

Kivettem egy poharat a szekrényből azzal a szándékkal,hogy üdítőt töltsek,de aztán egyszerűen kiesett a kezemből a pohár,egy másodperc múlva pedig,minden előzetes dolog nélkül,a földön feküdtem. Pislogtam párat és felakartam kelni,de egyszerűen nem volt erőm,így lehunytam egyszerűen a szemem.

-Felix! Felix!-Hallottam még Binie hangját,de mielőtt válaszolhattam volna,eszméletemet vesztettem.

Hirtelen egy ürességben találtam magam. Tompán éreztem,mintha valaki nézne,de hiába kémleltem körbe,nem láttam senkit. Megrántottam a vállam,aztán elindultam valamerre. Nem mintha olyan változatos lett volna a dolog. Mindenhol csak sötét feketeség volt,és nagyon is unalmas.

Ki akar ilyen helyen lenni?

Bleh.

Jó lenne,ha én is végre eljöhetnék innen.

Aztán hirtelen megpillantottam egy kis dobozkát. Odasiettem,és kinyitottam. Hologram-szerűen felröppentek az emlékeim,mire szám elé kapva a kezem néztem körbe rajtuk. Mindjárt színesebb lett a hely. Pontosabban,rózsaszínű lett.