If You

Ötödik

Hiába feküdtem kényelmesen,egyszerűen nem tudtam elaludni. Szerettem volna pihenni,hiszen eléggé kifáradtam,valahogy mégsem tudtam.

Mi is történt pontosan? Mikor lesz ennek az egésznek vége? Hogyan lesz ennek vége? Mi lesz velünk? Mi lesz a szüleimmel? Mi van akkor,hogyha tényleg elválnak? Talán az lenne a jó megoldás? És ki fogja megválaszolni ezeket a kérdéseket?

-Changbin, ébren vagy?-Mormogtam halkan,hiszen Changbin felém fordult. Szemei csukva voltak,de aztán hirtelen ásított egyet.

-Mostmár igen-Motyogta álmosan,aztán aztán kinyitotta a szemeit. Nyeltem egyet,és csak néztem a szemébe.

-Bocsi, hogy felkeltettelek-Szóltam egyből bűnbánóan,de szerencsére a fiú csak legyintett egyet.

De béna vagyok! Attól még,hogy én nem alszom nem kellett volna felkeltenem még Changbin-t is! Most azt fogja hinni hálátlan vagyok...

-Miért nem alszol?-Kérdezett rá.

A kérdésen elgondolkodtam. Talán itt van annak az ideje,hogy elmondjam neki,de...Nem tudom. Nem tudom még elmondani neki. Nem vagyok rá képes.

-Nem tudok... A gondolataim nem hagynak...-Zártam le ennyivel,mire ő elhúzta a száját,és megértő arcot vágott.

-Aggódsz Jeongin-ért? Nem kell, Chan-nál biztonságban van-Próbált nyugtatni,ami irtóra aranyos volt.

-Tudom, nem az a baj...-Sóhajtottam egyet.

Ezek után beállt közöttünk egy afféle kínos csend. Most,hogy Chanbin is ébren volt,valahogyan nem kattogott az agyam,viszont rajta láttam,hogy az övé pedig annál jobban.

-Akkor mi?-Kérdezte cuki arccal,mire vettem egy mély levegőt.

Tudnia kell,hogy miért kell nála csöveznem.

-Otthon... Veszekedés volt és eljöttünk-Válaszoltam röviden. Ennyire tellett. Az emlékképek csak úgy jöttek vissza,és nem csak a mostani,hanem kicsit régebbi napokról is.

-Hát,remélem rendbe jönnek a dolgok-Szólt halkan,erre hálásan néztem rá-Addig lakhatsz nálam, amíg csak akarsz-Éreztem,hogy könnyek gyűlnek a szemembe,annyira meghatódtam.

-Köszönöm, hogy itt vagy nekem-Szólaltam meg,tekintetemet mélyen az övébe fúrva-Tudod, nekem most a testvéremen kívül nincs másom,csak te-És itt már nem tudtam megállni,eleredtek a könnyeim. Eszembe jutott még Jisung is, elhagyott,az úgy nevezett legjobb barátom...

Senki nem törődött velem úgy az utóbbi időben,mint Changbin pár nap alatt.

-Ne sírj,Yongbok-Törölte le a könnyeimet,és lassan végigsimított az arcomon,majd az ujjait a hajamba vezette,míg éreztem,hogy másik kezével az oldalam simogatta. Nagyon jólesett az érintése,és emellett a szívem a torkomban kezdett el dobogni.

A fejemet a vállára hajtottam,a feltett szándékom az volt,hogy kisírjak magamból mindent. Szerencsére Binie nem szólt,hogy éppen full összekönnyezem a pólóját.

-Nem tudom, hogy ez javít-e a helyzeten, de rám bármikor számíthatsz-Suttogta a fülembe,mire elmosolyodtam. Hálás voltam neki. Őszintén,mindenért.

-Köszönöm-Szipogtam, aztán elhajoltam tőle,hogy a szemembe nézhessek. Már jobban éreztem magamat,de Changbin-on láttam,hogy nagyon nem oké valami-Changbin, te is szomorú vagy, igaz?-Bukott ki belőlem a kérdés végül.

A fiú csak szomorúan elgondolkozott.

-Igen-Sóhajtott egyet a fiú,mire nekem hirtelen egy jó ötlet jutott az eszembe.