Farkasom - // Teen Wolf FANFICTION //

1. könyv; 8. fejezet - Élet vagy Halál

Ma engednek ki a kórházból, de előtte Melissa megvizsgálja a bőröm, hogy biztosan felszívódottak-e a sárga-lila foltok.

- Jó reggelt! - Köszönt nagy mosollyal az arcán Melissa mikor belépett a szobámba.

- Neked is! - Köszöntem vissza, miközben felültem, na, várjunk. - Jaj, ne haragudj! Nem akartalak tegezni! - Kértem bocsánatot rögtön miután leesett mit is mondtam.

- Semmi baj! Nyugodtan, én sem foglak ne aggódj! - Kuncogta, annyira jó, hogy ilyen pozitív emberekkel vagyok körülvéve. Viszont amit nem várok az az, hogy hazaérjek. Valahogy muszáj rá vennem, hogy költözzön el, nem lenne képes megölni egy embert csak azért, hogy magát védja, tudom, nagyszerű rendőr, de nem szeretném, ha kereszttűzbe keveredne miattam.

- Mit mondjak anyának? - Kérdeztem miközben Melissa vizsgált és én pedig a plafont néztem. Felkapta a tekintetét és kérdőn nézett rám.

- Mivel kapcsolatban? - Csípőre tette a kezét.

- Hogyan tudom rá venni arra, hogy elhagyja a várost? - Folytattam, észre sem véve a kérdését. - Nem akarom elveszíteni, nekem már csak ő van, senki más. - A szemeim tele vannak könnyel.

- Szerintem megtudjuk védeni egymást. Nem ő az egyetlen felnőtt, aki tud a természetfeletti létezéséről, és mellette harcol, nem ellene. - Magyarázta. - Argent, Stilinski és Én meg tudjuk védeni, és ő is minket. Hidd el, hogy meg tudjuk védeni egymást. - Fejezte be. Mondhatnám, hogy meggyőzött, de még mindig lelkiismeret furdalásom van. - Viszont kész vagy! Öltözködhetsz és  mehetsz, Alec már kint vár. - Mondta mire elmosolyodott, én pedig elpirultam. Anya egy nagy sporttáskába pakolt nekem ruhákat, kivettem egy kék farmert és egy mustársárga vállatlan hosszú ujjút. A vállamra dobtam a táskát, kinyitottam az ajtót, Alec felpattant a székből miután meglátott.

- Szia! - Köszönt hatalmas mosollyal, majd megölelt.

- Szia! - Öleltem vissza, jó érzés volt, mert pár napja nem mertem bele gondolni, hogy meg tudom-e még ölelni valaha.

- Ezt add ide. - Mondta mire levette a vállamról a sporttáskát.

- Oh, köszi, - Mondtam meglepődötten. - nem kellett volna, nagyon nehéz. - Kuncogtam, de meg se kottyant neki. Megfogtam a kezét. Rám nézett és hatalmas mosolyra húzta a száját. Egészen hazáig kísért,  ment volna be a kapunk mikor megláttam, hogy anya otthon van.

- Alec! Anya itthon van!

- Na és? - Kérdezte értetlenül, ránézett a házra majd vissza rám.

- Nem akarom, hogy azt higgye, hogy elhagyom, mert ilyenkor mindig azt hiszi, és most nincs senkije rajtam kívül. Ma elmondom neki, ismer már, tudni fogja, hogy rólad beszélek, csak kérlek, most ne. - Mondtam mire a kérdő nézésből, megértő arckifejezésre váltott. Apró mosolyra húzta a száját majd megpuszilta a homlokom.

- Rendben! Holnap jövök vissza, mert mennünk kell a klinikára. - Mondta most sokkal komolyabban. - Megjöttek a falkák. Több mint tíz, és barátaink is jöttek messzebbről. - Magyarázta, megfordult, de utána siettem. Megfordítottam és megcsókoltam, azt akarom, hogy lássa, komolyan gondolom a dolgot és akarom is. Rám nézett hatalmas mosolyra húzta a száját. Megint megpuszilta a homlokom;

- Akkor holnap! - Mondta és bólintottam. Most nem éreztem azt, hogy elpirultam volna, de nagyon boldog voltam. Megfogtam a táskámat, amit Alec le rakott a földre, felraktam a vállamra és bementem, mikor beléptem a lakásba anyu nagy mosollyal fogadott.

- Szia, kicsim! - Elvette tőlem a táskát és szorosan átölelt, kicsit magasabb vagyok, mint ő így rá tudtam tenni az állam a fejére. Felkuncogott és ellökött magától. - Kicsi vagyok, nem kell feltűntetni. - Kuncogta.