ʏᴏᴏɴᴍɪɴ | ᴀᴢ ᴀʙʀᴀɴᴅ

| part 4 | jm

jimin
2019, Busan

— Szia a nevem Park Jimin, nagyon tetszett a cikk, amit nemrégiben írtál! Megkérdezhetném, hogy mi a neve az illetőnek, akiről szólt?

— Nem jó! Nem, nem és nem!

— Hello haver, Jimin vagyok, és bejött a cikk, amit írtál, kiről szól?

— Ez egyre rosszabb, atya ég — csap meg a legjobb barátom, Taehyung, majd elkezd nevetni rajtam, de úgy igazán hangosan.
A folyosón ülünk és élvezzük, hogy még van egy bő fél óránk az előadás kezdetéig. Sok más Egyetemista is itt tengeti az idejét, de mi soha nem szeretünk nagy csapatokban lenni.
Ketten békésebb.

— Akkor mit mondjak neki? Segíts kérlek — teszem egybe a kezemet, majd próbálok hatni rá.

Taehyung úgyis olyan mesterien tud hazudni bárkinek, főleg nekem.
Egyszer kitalált egy egész kis mesét, hogy miért nem tud elkísérni engem a nénikémhez. Azt mondta, hogy két unokatesója jött haza Ausztráliából, és egész nap sírnak, mert iszonyú honvágyuk van, ezért otthon kell maradnia. Én természetesen elhittem.
Később kiderült, hogy Taehyung csak fél a nénikémtől és rohadtul nincsenek még ismerősei sem Ausztráliában.
Na de vissza a jelenbe.

— Hm, szerintem csak menj oda ahhoz az újságíró gyerekhez, csapj rá az asztalra és üvölts rá, hogy KIRŐL ÍRTAD AZT A CIKKET? — mondja a legjobb barátom teljesen komolyan, de nekem muszáj nevetnem.

— Ez borzalmas — a kezemet a szám elé teszem és úgy kuncogok fel — mindegy, köszönöm — borzalom össze barna tincseit, majd felállok a földről — most elmegyek hozzá és bepróbálkozom — mosolyodom el.

— Ez félreérthető volt, de vesd be magad Park — nyújtja ki jobb kezét, mire belecsapok, de gyorsan még eszembe jut valami.

— Tae, elkísérsz este a hangszerboltba? — hajolok hozzá kicsit közelebb, nehogy a többiek meghallják — tudod, hogy kicsit félnék egyedül visszamenni — érek hozzá tincseimhez zavartan.

— Egyértelmű, hogy jövök. Nem engedlek el egyedül asszony!

— Na fogd be — röhögök fel, bár ezek után sokkal jobban érzem magamat. A tegnapi nap után egyfolytában annak a fekete hajú fiúnak az arca lebeg előttem, és rettegek attól, következőnek mit kapok, ha meglát. Láttam, hogy van nála kés, és nem szeretném magamba szúrva látni.

— Szia, Jimin vagyok, csak érdeklődnék az előző cikk végett, ráérsz most? — mondom ki hangosan a gondolatban előre legyártott szövegemet, és magamban elkönyvelem, hogy tökéletes lesz így.

Pár nappal ezelőtt láttam az újságban, hogy az egyik srác, akivel ugyanarra az Egyetemre járunk, egy nagyon érdekes cikket írt egy fiúról. Szinte egy élettörténetet mondott el, de engem nagyon megérintett. Szenvedés volt a sorok között, és elfojtott érzelmek. A fiú, akiről írt nagyon makacs, de igen szerény volt gyerekkorában, de a szüleit soha nem ismerte, és ez rettentően fájt neki. A nagypapájával lakott, de egyik nap úgy ért haza, hogy holtan találta egyetlen támaszát. Elvileg a fiú sokkot kapott, és muszáj volt kórházba szállítani, annyira rossz volt az állapota. Később idegösszeroppanást kapott, és egy idő után elszökött a kórházból is, ezek után pedig senki sem látta. Az újságíró mégis azt állítja, hogy tudja hol van.

Miközben az Egyetem folyosóin mászkáltam, majdnem elsírtam magamat. Annyira átérzem a fájdalmát, és borzasztó mennyire sokat szenvedhetett, ráadásul mindenek után teljesen egyedül maradt. Muszáj megkeresnem. Igaz, jó pár év eltelt, de ez nem változtat semmin, belül még biztosan ugyanolyan kisfiú.

— Hahó — kopogok be a klubhelységbe, ahol az újságíró palánták tartózkodnak, választ nem igazán kapok, de hajt a cél, így benyitok — haha, bocsi, hogy bejöttem, én csak...

— Te csak? — fordul felém az egyetlen ember a helységben.

— Namjoon?

— Jimin?

— Ilyen nincs basszus — suttogom magam elé.

— Mi járatban? Csak nem hiányoztam és az egész Egyetemet körbejárva engem kerestél? — nem, te sznob idióta. Szívem szerint ezt mondanám, de helyette csak lenyugtatom magamat.

— Azt az újságírót keresem, aki a cikket írta az "elfeledett fiú" címmel.

— Meg is találtad — mutat magára, én pedig nehezen tudom elrejteni a csalódottságom, viszont muszáj beszélnem vele.

— Mi a neve? — lépek közelebb hozzá, és nagyon remélem, hogy gyorsan választ ad, és utána egymásra sem kell néznünk többet.

— Tehát ez érdekel — nevet fel halkan, olyan negatívan — nem tudsz szentlelket játszani, hiszen ő már rég megváltozott.

— Csak a nevét kértem.

— El kellene mondanom? — vonja fel a szemöldökét — csak így? Semmi izgalmas nincs ebben — biggyeszti le ajkait, én pedig egyre feszültebb leszek — kérek egy szívességet cserébe.

— Ne szórakozz velem!

— Ez nem szórakozás. Valamit valamiért Jimin — von vállat — na?

— Oké, legyen. Jövök neked eggyel, és most rohadt gyorsan mond el a nevét — nézek rá megvetően.

— Min Yoongi.

—————————

Sziasztok,
újabb részt hoztam, és esküszöm, hogy újra fellelkesültem a Story írása miatt! remélem tetszik nektek, millió puszi :*