ʏᴏᴏɴᴍɪɴ | ᴀᴢ ᴀʙʀᴀɴᴅ

| part 17 | yg

yoongi
Busan, 2019

El is felejtettem időközben, hogy mennyire elmondhatatlanul gyűlölöm az embereket, akiket nem Hoseoknak vagy Jungkooknak hívnak.
Bár miközben a város felé tartottam, valami csoda folytán mintha ez a gondolat megállíthatatlanul menne a fejemben. Az elkapott tekintetek és szavak már nem okoztak nagy sebet a lelkemen, nem tudtam magamra venni olyan emberek bántó szavait, akik nem tapasztalták meg, hogy milyen úgy istenigazából az élet.
Mert ha élsz, szenvedsz. Utána már csak te tudod megváltoztatni, hogy milyen erősen teszed azt.

Az emberek megbámultak, viszont ennek most volt egy különösebb oka is. Egy fehér köpenyes hapsit húztam magam után, pontosabban ráncigáltam, és borzasztóan ideges voltam. Megmondtam neki már a legelején, hogy nincs pénzem kifizetni bármit is kell tennie, egy törött lábú, sérült fiúval. Erre közölte velem, hogy ha nincs pénzem menjek el. Mondtam neki, hogy rendben akkor elmegyek; csak a drága doki nem számolt azzal, hogy őt is hozom magammal. Nem fogom sokáig szenvedni hagyni a pink fiút, így az erőszakhoz folyamodtam. És az erőszak még sosem hagyott cserben, a becsületességgel és kedvességgel ellentétben.

Miután megérkeztünk a lakásba, éreztem, hogy valami megváltozott. Kezdve Hoseok fancsali képével, és Jungkook mondhatni jókedvű ábrázatával. Aztán megpillantottam a gazdag gyereket, vagyis a pink fiú legjobb barátját, és úgy éreztem menten visszaviszem az utcára. Olyan hangos volt, hogy az már fájt a fülemnek.

— Menjen dokikám, ott van a szobában! — löktem immár magam előtt az egyetlen segítőnket, majd a fiúkat sorra küldtem ki a ház második - és egyben utolsó - helységébe. Én természetesen ellenőriztem tovább a dokit. Ha bántani meri Jimint, szépen és lassan fogom megkínozni. A doki mintha hallotta volna a szavaimat ijedten rezzent össze, és nagy levegőt véve lépett oda a törékeny fiúhoz. Én leálltam a szoba sarkában, és végig a kezét figyeltem. Nem bánthatja Jimint és kész.

— Köszönöm szépen, hogy idefáradt! — mosolyodott el Jimin, de éreztem a megkönnyebbülést a hangjában. Nagyon fájdalmas lehet szinte minden mozzanata. — ha megengedi egy kicsit később tudom csak kifizetni, de természetesen kérhet többet, amiért ilyen hamar kifáradt, ráadásul a város egy kieső kerületébe. —  olyan udvarias hangon beszélt, olyan kimérten és szépen, hogy az orvossal mindketten ledöbbentünk. Én azért, mert tudtam, hogy soha nem érhetek el egy ilyen fiút, az orvos pedig azért, mert ugyanolyan vademberre számított, mint amilyen én vagyok.

— Oh! Tehát te nem itt élsz? — váltott a doki betanult, kedveskedő hangra, amitől rázott a hideg. Jött a pénzforrás, és milyen jókedvű lett. Szánalmas ez az egész.

— Ne pofázzon, hanem oldja meg a gondjait barom.

Még én is éreztem, hogy a hangom jeges utálattól csöpögött. Jimin felkapta rám a tekintetét, és érdeklődve nézett, mintha azt kérdezné ezzel az arccal, hogy "miért viselkedsz így?" vagy az ártatlan szemek, valami olyasmit üzenhettek, hogy "kérlek, ne viselkedj így!" esetleg azt, hogy "értem tedd meg, hogy normális leszel!". Nem tudom melyikre gondolhatott a pink fiú, de szinte azonnal a háttérbe húzódtam, és a maradék időben meg sem szólaltam. Pedig alapesetben már üvölteni kezdtem volna a dokival, aki kíméletlenül tapogatta végig Jimin törött lábát.

-

— Nagyon fontos tényező a felépülésben, hogy motivált legyél. Szerencsére a lábad nincs eltörve, de elég komolyan megsérült ennek ellenére. Pihentesd, és lassan el is kezdheted a járást próbálgatni. — mondta az orvos, és ekkor unhattunk rá Jiminnel mindketten erre az idióta szövegre. Fogja már be könyörgöm! - Jimin mintha csak hallotta volna a gondolataimat, elkezdett kuncogni, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra, és hogy őszinte legyek nagyon is jól esett ez a kis pillanat.
Megnyugodtam, hogy a szívem még a helyén van, kicsit fagyosan, de ott lapult bent.

— Köszönjük! — mondta Jimin többes számban, ami fogalmam sincs mi okból, de szintén jól esett. Amikor ő beszélt hozzám, az olyan volt, mintha számítanék. Évek óta nem voltak ilyen gondolataim, de nem éreztem azt, hogy félek tőlük. Meg akartam ismerni azt a Yoongit, akivé Jimin mellett váltam.

— Most pedig adios', mehet is szépen haza — mondtam gúnyosan, és karon ragadtam a dokit, majd kegyelem nélkül löktem ki az ajtónkon. Majd megoldja a visszautat.

— Gratulálok Yoongi, találtál egy dokit, aki hajlandó volt eljönni erre a szar környékre — lökte hozzám a szavakat Jungkook, aki éppen a konyhapulton ülve élezte a késeit, szép sorban.

— Az túlzás, hogy hajlandó volt — vigyorogtam rá, majd mellé léptem, és egy műanyag poharat elővéve töltöttem azt meg vízzel. Nem csapvízzel, amit mi szoktunk inni, hanem az egyetlen NEM csapvizes vízzel.

Gyorsan megindultam vissza Jiminhez, de a rossz érzésem miatt, még időben megtorpantam. Nevetgélést hallottam, ami zavart, mert nem velem történt, és Jimin nem miattam nevetett. Hogy miért zavart ez engem, annak ellenére, hogy pár napja ismerem csak? Nem tudom.
Egyszerűen csak megláttam benne valamit, még akkor, amikor Jungkook megverte Namjoont és őt is. A legeslegelső találkozás óta látom, hogy ő mennyire nem olyan mint mi. És ez teljesen elveszi az eszemet.

Óvatosan néztem be a szobába, és a két boldog fiút látva jöttem rá, hogy mennyire tévedésbe ringattam magam már egy ideje. Jimin és Taehyung normálisak voltak, teljesen boldog életük lehet, Jiminnek utolsóként lenne szüksége egy olyan emberre, mint amilyen én vagyok.

A pohár vízre lenézve, tudtam, hogy nincs jogom ahhoz, hogy gondoskodjak róla, így visszatérve Jungkookékhoz, a legfiatalabb kezébe nyomtam az folyadékot, és nyomott hangulatban ültem le mellé a pultra. Jungkook úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja min gondolkozom, majd gonosz mosollyal kezdte mondani a hülye szövegét.

— Csak nem féltékenyek vagyunk?