Nem normális. Ezek a szavak jellemeznek engem. Itt bujkálok egy utcában, és rettegek minden hangtól, amit csak észlelek. Azt mondta az ismeretlen, hogy el fog engedni, és lehet bíznom kellett volna benne, talán kivezetett volna ebből az útvesztőből. Borzasztóan aggódtam Taehyungért, és imádkoztam az Istenhez, hogy jusson ki élve, és teljes egészében. A földön kuporogtam, de aztán eszembe jutott valami, nem lehet, hogy Taehyung még a hangszerboltban van? Lehet segítséget kért az eladótól, vagy csak sokkot kapott, vagy ott vár rám, hátha visszatérek? Nem tudom mit tenne ilyen helyzetben a legjobb barátom, de meg kell próbálnom visszamenni a boltba. Onnan én is haza tudnék jutni valahogyan. Más helyben nem bízhatok itt, és minden emberrel vigyáznom kell, ha mégegyszer összefutok egy rablóval, vagy másmilyen rosszabbal, azt kívánom legyen olyan, mint a fekete hajú fiú, akivel előbb beszéltem.
Nagy nehezen feltápászkodtam, minden erőmet és bátorságomat összeszedve léptem ki a főutcának nevezhető útra, és lassan elindultam előre, amerre a magas házsorok vezettek, sötét volt és hideg, nagyon rosszul éreztem magam, de amíg Taehyung arca lebegett a szemeim előtt, hatalmas akarat volt a bensőmben, egy percre sem torpantam meg, csak mentem, amíg csak tudtam. Néhány házból ordítást hallottam, és pár mellékutca szélén álltak különböző emberek, mind korban másmilyenek voltak, és nemben is elég vegyesek, szerencsére nem szántak nekem nagyobb figyeltem egy-egy pillantásnál. Aztán akkor ijedtem meg először, amikor velem szemben jött egy nagyobb csapat, akiket kor alapján lehetetlen volt beazonosítani, egyértelmű volt, hogy nem tudok előlük elmenekülni. Túl sokan vannak, és az erőviszonyok is borzasztóan különböztek, semmi esélyem sem volt. Így csak reménykedtem, hogy békén fognak hagyni. A fehér bőröm és a rózsaszín hajam virított az éjszakában, így képtelenek lettek volna nem észrevenni, és rögtön kiszúrták, hogy én nem idetartozom. Most még a teljesen feketébe öltözött fiúknak is jobban örültem volna, mint ennek a bandának.
— Nézzétek srácok, itt egy eltévedt kölyök — nevetett fel az egyikőjük, ebből jöttem rá, hogy mind felnőtt férfiak lehettek, persze család nélkül, és a hangján egyértelműen hallatszott, hogy cigarettázik, rosszul is lettem erre a gondolatra. — elfelejtettek megnevelni? — álltak meg előttem, én pedig megpróbáltam kikerülni őket, és csak lefelé néztem, nem akartam meglátni egyikőjük szempárját sem, nem akarok olyan szempárra emlékezni, ami tele van kegyetlenséggel és gyűlölettel. — beszélni sem tudsz kölyök? — kapta el valaki más a karomat, én pedig ijedten és fájdalmas szisszentem fel. Úgy szorította a csuklómat, hogy tudtam, ennek nyoma lesz. Reméltem, hogy szavakkal megúszom, de nem így történet, előkerült egy ütő, amire az összes férfi nevetni kezdett, harsányan, örültek annak, hogy a fájdalmas kiáltásomat hallgathatják majd. Az ütő a lábamba csapódott, én pedig üvöltöttem egy hatalmasat, majd másodszorra is megéreztem ugyanazon a ponton. Hallottam a hangot, hallottam a hangot, ahogyan eltörik a lábam. Némán kiáltottam és zokogtam, míg a férfiak körbeálltak, és azt néztek ahogyan a fájdalmam annyira elviselhetetlenné válik, hogy a földön kötők ki és elvesztem az eszméletemet.
-
Bénult állapotban lehetek lelkileg is? Mert úgy éreztem magamat, mintha képtelen lennék érzéseket indítványozni, miután újra kinyitottam a szememet, és éreztem, hogy egy kényelmetlen ágyban fekszem, a lábam pedig semmi életjelet nem mutatott, egy pillanatra azt hittem álmodtam mindent, azt hogy Taehyung és én elvesztettük egymást, a fiút, akivel a magasban beszéltem és azt a hangot, amit akkor hallottam, ahogyan az ütő a lábamhoz ért és eltört. Aztán amikor valaki belépett a szobába és felém jött tudtam, hogy ez nem az anyukám, nem az apukám, senkim sem. És bántani fog, talán eltöri a másik lábamat is, vagy egyszerűen megöl, mert ezek az emberek nem kegyelmeznek, és én csak áldozat lehetek mellettük.
— Szia — köszönt, én pedig nem reagáltam semmit, úgy gondoltam, hogy azok a férfiak raboltak el, akik ezt a szörnyűséget tették velem, így a bizalom szóba sem jöhetett nálam, reménytelen helyzetben voltam, és már előre azon gondolkoztam mennyire borzalmas dolog fog történni velem ezen a helyen, amik ellen semmit sem tehetek — a nevem Hoseok, örülök, hogy ébren vagy, hamarosan jobban leszel, ígérem — kacsintott rám, én pedig összerezzentem, főleg, hogy a lábam felé indult, hogy megnézze, vagy hogy bántson engem. Teljesen eluralkodott rajtam a pánik ezek után. Az ismeretlen a lábamhoz ért, és itt elszakadt bennem valami, amit eddig visszatartottam.
Őrjöngtem, és zokogtam, próbáltam szabadulni, de Hoseok erősen lefogott, én pedig tudtam, hogy törött lábbal sehova sem tudnék menni, mégis annyira rettegtem, hogy mindent megpróbáltam. Teljesen összetörtem belül, és úgy éreztem semmi esélyem sincs, mégis meg kell tennem mindent. Kiáltottam, ordítottam teli torokból, és már a könnyeimet sem éreztem meg amik sorban lefolytak az arcomon, csak akkor hagytam abba ezt a folyamatot, és akkor lett vége a pánikrohamomnak, amint belépett a szobába egy ijedt tekintetű fiú, teljesen feketében.
——————————————
hat igen:( most ez a rész nagyon negatív hangulatú, de hamarosan minden jobbra fordul ( lassacskán ) ígérem 💕
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
