ʏᴏᴏɴᴍɪɴ | ᴀᴢ ᴀʙʀᴀɴᴅ

| part 14 | yg

yoongi
Busan, 2019

Úgy éreztem magam, mint amikor először kerültem bele egy veszélyes szituáció közepébe. Féltem, de nem tudtam megmondani - még saját magamnak sem - hogy pontosan mitől. Nem akartam ütni, vagy fájdalmat okozni, mégis megtettem. Szinte ösztönösen. Életben akartam maradni, azt akartam, hogy én legyek a nyertes. Aztán utána a többi verekedés, rablás csak jött, az lett az életem beteljesítője, hogy bűnt követek el.
Jungkookot magammal rángatva.

Nem tudtam felfogni, hogyan érdemeltem ki azt a mosolyt. A pink fiú, akinek a nevét még mindig nem sikerült kiderítenem, fel akart vidítani engem. Tökéletesen teljesített, sőt meg is lepett, hiszen viszonoztam a kedves gesztust, pedig már évek óta nem tudtam róla, hogy ilyenre képes vagyok.

-

— Mikor akarod elvinni? — tette fel a kérdést Hoseok, amint kiültünk a lakásunk második szobájába, máshova nem is tudtunk volna menni, muszáj volt a pink fiú sorsáról beszélnünk. Nem akartam bevallani a lakótársamnak, de szívem szerint a fiú velünk maradna, amíg csak lehetséges.

— Honnan tudjam? — vágok vissza, ugyanis kezdek feszült lenni. Tőlem várja Hoseok, Jungkook és gondolom a pink fiú is a választ. Én voltam mindig a nagybetűs felnőtt, én voltam aki kitalálta a terveket, megoldott dolgokat, sőt, továbbra is én vagyok a vezető.
— most figyelsz rám szépen, mert egyszer mondom el — nézek Hoseokra komolyan, mire az egész teste befeszül — ápolod őt, ha kér valamit megteszed, nem ordítasz vele, én addig lelépek és szerzek egy orvost. Megértetted? — csak bólintott, ami egyelőre elég volt. Aztán amikor felálltam és a sérült fiúhoz szerettem volna menni, még eszembe jutott egy fontos dolog. Hoseok mögé léptem és a vállára szorítottam a kezemet, majd lehajoltam a füléhez.
— ha valakit be mersz engedni a lakásba, úgy hogy nem vagyok itt, és az az illető nem Jungkook, nagyon megjárod.

Ezután Hoseokot otthagyva indultam a pink hajúhoz, hogy elmondjam neki mi fog történni. Az ajtót kissé erőszakosan löktem be és rögvest bűntudatom támadt, amint az alvó fiúra néztem.
A barna szemek nem sokkal később már engem figyeltek, majd érdeklődve próbált meg felülni. Közelebb léptem hozzá és segítettem neki, amíg még itt vagyok csak az a dolgom, hogy törődjek vele. Olyan rég foglalkoztam valakivel gyengéden.

— Hogy hívnak?

— Jókor kérdezed — nevet fel, de ez egy halk, erőtlen nevetés. Tudom, hogy fájdalmai vannak és valamiért nehezebben veszek levegőt, mert az kúszik a tudatomba, hogy én akarok a helyében feküdni. Nekem kellene éreznem a fájdalmat.
Nem kellene ilyenekre gondolnom, de tudtam én bármikor is irányítani a gondolataimat? Hát nem.
— a nevem Jimin. Te pedig Yoongi vagy, már megjegyeztem — mondja egy fokkal kellemesebb hangon. Próbálja összeszedni magát, pedig nyugodtan megmondhatná, hogy hagyjam békén és ne beszéljek hozzá.

— Elmegyek — mondom kezdetnek, mire ijedten tekint rám, amin csak kajánul elvigyorodom. Úgy látszik még nem volt elég a mosolyból mára; bár már nem tudok erre mit reagálni.
— nyugi, miattad megyek el.

— Hát ettől tényleg megnyugodtam — akad ki teljesen jogosan, de mostmár egy kicsit el is nevetem magam. Azt hiszem kifejezetten aranyosnak tartom, ha ilyen arcot vág, mint most.

— Orvosért megyek, idehozom és majd ő segít rajtad, vagy ha nem nagyon megjárja az a-

— Nem járja meg, mivel ha ténylegesen orvos, akkor biztos segíteni tud — elmosolyodik, olyan mintha megint engem próbálna nyugtatni én pedig visszamosolyogtam, ezután menekültem ki a szobából.
Én nagyon nem ilyen vagyok.

— Yoongi — szólított meg Hoseok, bár a kezem már a kilincsen volt, hogy mihamarabb visszatérhessek — jól hallottam, hogy nevettél?

Nem néztem rá képtelen voltam, csak gyorsan kiléptem az ajtón, majd jó erősen becsaptam magam mögött. Azt hiszem ezzel csak jobban üvöltött a válasz Hoseoknak, miszerint igen, nevettem.

-

Ismerem ezt a kerületet, hiszen itt nőttem fel, itt élem az életemet, szinte soha nem megyek ki innen. Itt én vagyok Min Yoongi, akit mindenki ismer, aki megbízásokat kap, aki kegyetlen. Szeretem, ha félnek tőlem, mert máshogy túlélni sem tudnék. Néha a félelem táplálja belém az életet, ha nem rettegnének, már talán halott lennék. Ha pedig ezen a területen halsz meg, nagy valószínűséggel a hullád örök időkön keresztül itt lesz, nem fog senki keresni, mivel ha ide kerültél senkit sem érdekeltél.

Egy rövidebb utat választottam természetesen, hiszen most minden perc számít. Tudom, hogy a pink fiú, vagyis Jimin, nem haldoklik, de nem akarom a fájdalmat látni az arcán. Ha az orvos, akiért megyek nem gyógyítja meg a pink fiút akkor különösen mérges leszek, és ha kell megölöm az orvost.