ʏᴏᴏɴᴍɪɴ | ᴀᴢ ᴀʙʀᴀɴᴅ

| part 20 | yg

yoongi
Busan, 2019

Jimin tudott rólam mindent - szinte az egész életem a kezei között volt -, ami először egy leírhatatlan érzést keltett bennem. Nem vártam el senkitől sem, hogy megértsen vagy elfogadjon, de Jimin támogatására borzasztóan vágytam.
Ahogyan a karjaim között feküdt, úgy éreztem mintha megtaláltam volna a hiányzó darabjaimat.
Olyan tiszta. Egyszerűen csak minden egyes porcikája gyönyörű, ami lenyűgöző számomra. Az pedig még hihetetlenebb hogy a karjaim között tarthatom, és képes volt annyira megbízni bennem, hogy megérinthettem. Régen éreztem már ehhez hasonlót, de szerintem pontosan ezt az érzést, még sosem tapasztaltam meg ezelőtt.
Titkon mindenki vágyik a szeretetre, és ez a fiú nekem tökéletesen elegendő lenne, egy életre azt akarom hogy az enyém legyen, de tudom hogy ez lehetetlen.

— Yoongi, nem akarok elmenni innen — hallottam meg suttogó hangját, és a szívem hatalmasat dobbant. — itt maradhatnék veled. Mindent megoldanánk együtt, nem tudnék csak úgy elsétálni és elfelejteni mindazt ami történt, és legfőképpen téged nem.

— Nem maradhatsz itt Jimin, hát nem látod mit tettek veled? Azt akarod hogy ez újra megtörténjen? Tudod hogy ez esélytelen, nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy megszakad a normális életedet és belecsöppensz egy igazi rémálomba. Nem ide tartozol. — nem akartam megbántani, de muszáj volt megértenie hogy a szakadék kettőnk között túl nagy, vágyom rá, de tudom hogy el kell engednem előbb vagy utóbb. Ez a gondolat csak úgy belehasított a fejemben, és nem tudtam szabadulni tőle, még egyszer magamhoz húztam Jimint és a számat csak óvatosan a hajához szorítottam. Érezni akartam hogy mellettem van, majd elengedtem. Meg sem várva a válaszát az előző mondataimra.

— Yoongi? Hova mész? — a hangja szinte már kétségbeesett volt, de képtelen lettem volna mellette maradni egy percnél többet is. Teljesen a hatása alá kerültem, elgyengültem és ez valami ami veszélyes lehet. Sosem érezhetem magam gyengének, nem akarom újra a fájdalmat és a szenvedést érezni, amit a szeretet okozott nekem évekkel ezelőtt. Az elmúlást akarom, azt hogy ne érezzek semmit.
Jimin mellett viszont túl sokat érzek.

Elindultam az ajtó felé, hogy kimenjek a lakásunk második és egyetlen utolsó légterébe; bár legszívesebben az utcákra mennék, hogy órákig sétáljak és újra ki tudjam üríteni a fejemet, majd csak a feledésbe merülni, de tudtam hogy erre jelenleg képtelen lennék. Jimin állapota még mindig nem stabil, alig tud lábra állni, és nem bízom Hoseokban olyan szinten, hogy rá merjem hagyni a pink fiút. Jungkook pedig még gyerek, nem fogom leterhelni ennél is jobban, nekem bőven elég ha magára tud vigyázni.

Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, három szempár meredt rám, mintha csak arra vártak volna hogy kinyíljon a szoba ajtaja. Valószínűleg pontosan erre is vártak.

— Hát ti? — tettem fel a kérdést, ugyanis kezdett zavarba hozni hogy semmit sem szólnak hozzám, csak bámulnak bármiféle magyarázat nélkül.

— Együtt vagytok ugye? — tette fel az idióta kérdést Taehyung, amitől ledermedtem egy pillanatra.
Ennél jobban időzíteni nem is tudott volna, ráadásul mit vár tőlünk? Az igaz, hogy Jimin és én nagyon közel kerültünk egymáshoz, de azt neki is látnia kéne mennyire rossz hatással lennék rá. Miattam sérült meg, és egyelőre még senki sem látja be, hogy ez mekkora traumát is okozhatott neki. Sosem bocsájtom meg magamnak, hogy egyedül hagytam ezen a környéken, és sosem hagyom magamnak hogy engedjek a kísértésnek és vele legyek.
— Nem, és soha nem is leszünk.

Tudtam hogy Jimin is hallja a szavaimat, talán pont ezért is akartam kimondani. Könnyebb lenne ha gyűlölne. Másrészről viszont, nem akarom hogy azt érezze.
Szinte azonnal elárasztott a bűntudat, úgy éreztem mintha bántanak valakit a szavaimmal, és nem tudtam ezzel az érzéssel mit kezdjek. Olyan régóta nem éreztem a súlyát a szavaknak.

— Rohadt gyorsan menj be, és könyörgöm Yoongi egyszer az életben, ne enged a gondolataidnak hogy irányításnak, hallgass a szívedre. — Jungkook szavai csak még sokkal jobban ledöbbentettek. Nem gondoltam volna hogy valaha is ilyen beszélgetésben lesz részem vele, de valamilyen szinten elgondolkoztatott. Úgy érzem hogy Jiminnel bármi lehetséges, úgy érzem hogy mesélni akarok neki, megérinteni, vele lenni, megismerni hogy ki ő valójában. Mindent tudni akarok erről a pink hajú fiúról, és ez rettentően megijeszt.

— Yoongi menj már vissza. Istenem, de idegesítő tudsz lenni — hallom meg újra Jungkook hangját, amire csak a szememet forgatom.

— Tudjad már hol a helyed, attól hogy elkaptál egy érzelgős pillanatomban még megverhetlek úgy egy óra múlva.

— Naa — állt be közénk Taehyung, akin szinte láttam hogy kirázta a hideg a mondandóm után, nem igazán van hozzászokva ehhez a beszédhez. — ne bántsuk a nyuszit! — mondja vigyorogva, mire csak megrázom a fejemet, és elindulok a kijárat felé.

— Yoongi? — hallom meg Jimin hangját, pont amikor már a kilincsre tettem a kezemet. Kénytelen vagyok visszafordulni, és a pink fiút meglátva inkább mozdulni sem merek ezután. A könnyei az arcára vannak száradva, a látvány miatt pedig a szívem a torkomba ugrik szinte azonnal, és újra olyan érzések kapnak el, amiknek a létezéséről nem is tudtam ezidáig.

——————————————
én.. újra itt vagyok! és írok (?)
azt hiszem.

szeretnék őszintén bocsánatot kérni mindenkitől aki valaha olvasta és szerette ezt a könyvet, el volt hanyagolva nagyon.

Most pedig erősen próbálom hozni
a régi formamat, és újra boldoggá
tenni titeket az újabb és
újabb részekkel ♡