ʏᴏᴏɴᴍɪɴ | ᴀᴢ ᴀʙʀᴀɴᴅ

| part 13 | jm

jimin
2019, Busan

Mégis mi történik velem?
A könnyeim elapadtak, bár az arcomon továbbra is éreztem a nedves cseppeket, viszont képtelen voltam hozzáérni a bőrömhöz. Annyira ledermedtem, hogy csak mozdulatlanul feküdtem tovább, de a szemeimet nem tudtam elszakítani a szobába újonnan belépő személyről.

— Mi történt? — szólal fel és az ágy végében ülő férfinak kezd el beszélni, bár ezt a kérdést akár mindenkihez feltehetné, nem kapna rendes választ.

— Felébredt — vont vállat a harmadik személy, majd egy sóhaj kíséretében kelt fel az ülőhelyéről, és a fekete hajú vállát megveregetve hagyott minket kettesben.
Lepillantottam a kezeimre és megijedtem a remegésemet látva. Nem akartam, hogy bárki is ilyen állapotban lásson, de képtelen voltam uralkodni a félelem érzetén, ami pár percre tört rám és egyre jobban erősödött, amíg be nem lépett Ő.
Csak kellett egy ismerős arc és sokkal jobban lettem tudom, hogy ő nem bánt engem. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, és ahogyan reagáltam a megjelenésére, valahogy éreztem, hogy biztonságban vagyok.

— Idióta kérdés, de jól vagy? — jön egy lépéssel közelebb, de még mindig szinte elérhetetlenek vagyunk egymás számára.

— Nem, kifejezetten nem — válaszolom őszintén. Minek hazudjak, ha mindketten tudjuk már az arcomra vagy a kezeimre, a testemre nézve, hogy borzalmasan festek és jelenleg a külsőm tükrözi a belső érzéseimet is.
Teljes mértékben.
— ki vagy te? — kérdezek tőle egy igen fontos kérdést. Nagyot nyel mielőtt válaszolna, de végig a szemeimbe néz, így tudom, hogy nem hazudik.

— Igazából? Egy senki. Csak szerettem volna, ha a lakótársam gondoskodik rólad, de sajnos itt nem tudunk ellátni — hatalmasat sóhajt és végre közelebb jön még egy lépést — én csak.., ne haragudj.

— Haragudnom kéne? — kérdezek vissza halkan. Még mindig ijesztő - bár leginkább - furcsa ez a kialakult helyzet, de örülök, hogy nem egy teljesen másik ember jön most felém, hanem a menta hajú fiú, aki elől elfutottam. Azt hiszem csak magamat hibáztathatom.

— Hagytam, hogy elmenj.

—  A saját döntsem volt, nem a tied.

Ezután nem tudtunk mit mondani egymásnak, hiszen két idegen tekintett egymásra, nem voltunk régi ismerősök, nem jártunk együtt iskolába, nem találkoztunk csak egyetlen egyszer.
Azt hiszem félnem kellene, de semmit sem érzek, csak a fájdalmat és az ürességet, ami szintén egy idegen érzés számomra.
Nem gyakran sérültem meg eddig, sőt, szinte semmilyen komoly sérülést sem okoztak nekem. Eddig mindig volt valaki, aki vigyázott rám, vagy megvédett. Én magamat sosem tudtam.
Taehyung a támaszom az életemben, mellette boldog vagyok, képtelen vagyok nem az lenni. Nevetni és élvezni az életet, amit kaptunk.

— TAEHYUNG! — pánikoltam be azonnal, majd felültem az ágyban és meg akartam mozdítani a lábamat, hogy a barátom keresésére induljak. Nem meglepő, de nem az történt, mint amit szerettem volna. Az éles fájdalom belehasított a tudatomba és a testemen végigfutott, hogy végül muszáj legyek feladni azt, hogy Taehyungot keressem.

— Semmi baj! Rendben? Semmi baj, feküdj vissza — szólt hozzám nyugodt hangon a menta hajú, a hangja pedig valamiért sírásra késztetett.
— mit tegyek, mit tegyek? — kérdezte - azt hiszem - saját magától, de én csak sírtam, miközben fogalmam sem volt mi lesz a következő lépésem.

— Jungkook megkeresi, nem lesz semmi baj!

— Nem találom — lépett be a szobába egy szigorú tekintetű fiú, talpig feketében. Túlontúl is ismerős volt, de a fejem annyira zsongott, hogy csak magatehetetlen állapotban feküdtem tovább és a menta hajú arcát figyeltem.

— Akkor kurva gyorsan elindulsz és keresed tovább! — érkezett a válasz. Összerezzentem a hangnem miatt, előbb még nagyon nem így beszélt velem.

— De...

— Befogtad Jungkook. Indulsz, amíg nem találod meg, nem jössz haza. Felfogtad? — szólni akartam, mondani valamit, de közben önző módon ott lebegett a szemem előtt, hogy Jungkook itt él, könnyebben keresgél, mint én. Ráadásul kétlem, hogy bárki is megtámadná őt. Neki van esélye megtalálni a legjobb barátomat.

— Yoongi, menj a fra-

— Jobb ha nem fejezed ezt be, most pedig indulsz — mint kiderült, Yoongi ezek után kilökte a fiút az ajtón és újra ketten maradtunk. Nem tudtam ezek után milyen hangnemben fog velem beszélgetni, de nem is érdekelt már. Úgysem mehetek innen sehova, akkor már azon ne stresszeljek, hogy a menta hajú majd csúnyán fog beszélni velem. Ennél erősebb vagyok.

— Ezt a szarházit! — rúgott bele egy dobozba, én pedig mint egy három éves kisgyerek összezártam a szemeimet. Nem akartam én lenni a következő doboz.
— Ne, ne haragudj! Én nem ilyen vagyok csak... — kezdett bele Yoongi. Jól esett a nevére gondolni, jól esett, hogy tudom a nevét hála a másik fiúnak.
— ...csak, igazából pont ilyen vagyok.

Lerogyott az ágyra, majd egyre szaporábban vette a levegőt. A mellkasát figyeltem, ahogyan lélegzik. Nem akartam, hogy miattam érezze rosszul magát.
Talán ezért csúsztam közelebb hozzá.
Talán ezért értem óvatosan a karjához.
Talán ezért engedtem el egy apró mosolyt, amit egyenesen neki szántam.
Talán ezért öleltem át.

—————

Köszönöm a sok támogatást, világi cukik vagytok 💕