ʏᴏᴏɴᴍɪɴ | ᴀᴢ ᴀʙʀᴀɴᴅ

| part 8 | yg

yoongi
2019, busan

Ha Jungkook egyszer az életben időben készen lenne egy küldetés előtt legalább fél órával, akkor térdre borulnék előtte.
Miatta az összes számításom romba dőlt, és újra kell gondolnom a terveimet. Sokszor raboltunk már, de nem nagyobb dolgokat, leginkább élelmiszereket, kisebb csokikat, de nem egy hangszert. Azzal sokkal nehezebb lesz meglépni.

— Gyere már kölyök — állok már az ajtó előtt idegesen, de Jungkook még válaszra sem méltat engem — mi lesz már? — indulok el befelé a közös szobánkba, de a fiúnak nyoma sincs.

Jungkook néha szeretett eltűnni. Volt olyan, hogy napokig nem láttuk őt, és olyankor szinte tehetetlenek voltunk Hoseokkal. Nem tudtuk hova megy, hol tölti az idejét, azt pedig végképp nem hogy mit művel. Féltettem őt. Hiába van nála mindig minimum egy önvédelemre alkalmas fegyver, egy eszköz, amiben bízhat, az néha nem elég. Néha van aki fejben erősebb nálad, és felette képtelen leszel diadalmaskodni.
Hoseok úgy vélte, hogy Jungkook figyelmét egy barátnő veszi el, és amikor a csapatunk legfiatalabb tagja eltűnik csak egy meleg és tiszta női kéz oltalmazza és szereti őt napokig. Ebben én nem hittem. Ennek a fiúnak soha nem jártak a gondolatai a szerelem felé, nem gondolt arra, hogy milyen hevesen ver a szíve egyes pillanatokban. Jungkook csak létezett és lézengett. Amit a mai napon nagyon nem kellene neki.

— Hoseok, hol van a kölyök? — kiáltok ki a másik, egyben utolsó lakótársamnak, aki éppen az újabb szál cigiket töltötte, miközben valami idióta pop zenét üvöltetett a rádióból, amit egyedül ő használt. Én túlságosan szeretem a csendet.

— Honnan tudjam' — válaszolja nekem érdemtelenül. Egyáltalán nincs pánikban, hiszen ő semmit sem tud a mai terveinkről. Honnan is tudna bármit, mikor neki akarunk szerezni egy igazán pompás ajándékot.

— Kösz a semmit — utoljára még körbenézek a poros és régies lakásunkban, ami jelenleg tükrözi azt az életszínvonalat, amit mi hárman képviselünk. Nem vagyok rá büszke, de soha nem is fogom szégyellni.

Az ajtó felé iramodtam, szerencsére Hoseok rám se hederített, így könnyen ki tudtam menni, és lerohanni a lépcsőházban, hogy kiérjek a hideg levegőbe, ami most valahogy tisztának tűnt, és olyan megnyugtatónak. Pedig ezen a környéken, Busan ezen részén a tiszta és megnyugtató szavak szinte már tilosnak számítanak.

Jungkook nélkül nem volt minden olyan jó, mint alapból. Nem is a jó szó a megfelelő, sokkal inkább a rendezett, a normális. Hiszen az, hogy lopok, elveszem más tulajdonát, alapból egy deviáns viselkedést mutatott a külvilág irányába. Ezzel szemben az én életemben a lopás normális volt. Megszokott, és emiatt már képtelen voltam szomorú vagy dühös lenni. Nem akartam dühöt érezni, mert a düh mögött mindig rejlik valami más. A fájdalom, és nem akartam, hogy Jungkooknak, vagy Hoseoknak bármi fájjon miattam. Ezért döntöttem úgy, hogy a fiatalabb társam nélkül jobb lesz ez a küldetés.

Szürkületben sétáltam. Nem torpantam meg, és nem néztem se oldalra, se a hátam mögé. Végzetes hiba lenne, ha nem tudnám hol vannak az ellenségek. A legjobban mindenki a rablóktól félt, tőlünk. Hiszen mi különböző fegyverek birtokában voltunk, és ha arra került sor használtuk is, amink van. Ezért mondhattam, hogy én nem féltem senkitől. És nem voltak ellenségeim. Az egyetlen félelmem és ellenségem egyben, az talán saját magam volt, és a múltbeli Yoongi.

A hangszerbolt olyan elcsépelt, és ocsmány volt, mint amilyenre emlékeztem. Tudtam, hogy ma az öreg Hwan lesz bent, és pontosan tudtam, hogy mit fogok tenni. Hwan bácsi látása és reflexei már nem voltak tökéletesek, így nem lesz nagy probléma a lopás közben. A következmények pedig valahogy mindig inkább múló, és nem létező képzelgések.
Tehát nincsenek.

— Jimin, kiráz a hideg ettől a helytől.

— Maradj csendben kérlek, a végén még meghallja a bácsi — szólal fel egy vékony hang, én pedig a szánalmas párbeszéd hallatán kénytelen vagyok felnevetni. Nem őszintén, nem boldogan, csak szánakozva.
Mindkettő fiú rám kapja a tekintetét, de nem látnak belőlem sokat, a szokásos farmerem helyett most egy bővebb, és kényelmesebb fekete nadrág került rám, aminek az oldaláról láncok lógnak. A sötét színű pulcsim és annak kapucnija pedig csak sejteti a rosszat.

— Hyung, ez az alak olyan, mint amilyeneket nem akartunk látni — mondja ezek szerint a butábbik, aki úgy gondolja, ha két méterre áll tőlem, nem hallom mit mond. Élesen rákapom a tekintetemet és rávezetem égető pillantásomat.

— Gucci? — vonom fel szemöldököm gúnyosan, majd csak legyintek egyet, és a mellette álló alacsonyabb srácra nézek, aki túlontúl is ismerős.
Rózsaszín haj, hófehér, tiszta bőr, ártatlan tekintet, és az a szempár. A szempár, amit múltkor nem láthattam teljesen.
Megvagy rózsaszínkám.

— Itt a múltkori cuki fiú, Jungkook alaposan elvert, mi? — vigyorodok el, de egy nem kiszámítható dolog történt. A rózsaszín fiú haverja egyenesen az arcomba illesztette az öklét.

———————————

El sem hiszem hogy újra aktív lettem itt Wattpadon.
Sajnos annyira elvette a kedvemet egy ember ettől az oldaltól, hogy még írni is képtelen vagyok, de gondoltam nem hagylak titeket cserben. ❤️