Hoseok az asztalra csapott egy köteg újságot, ezzel fogadott minket, amint hazaértünk Jungkookal. Nekem a kezem és a testem nagy része remegett. Nem volt kellemes az idő, és teljesen átfagytam. A kisebb végig vissza akarta adni a kabátomat, de ő sokkal fontosabb nálam.
— Mik ezek hyung? — néz fel nagy szemekkel Jungkook Hoseokra, aki csak idegesen kevergeti a kávéját, ami szokásosan nem néz ki a legfényesebben. Én eközben összedobtam egy teát, ami remélem pár perc után már felmelegít.
— Újságok. Tele különböző cikkekkel.
— Na ne — gúnyolódom egy kicsit, és felkelek az asztaltól. Hoseok csak méreget engem egyfolytában, amit eddig soha nem csinált. Feszült leszek ettől a bámulástól, így megpróbálom minél hamarabb levakarni magamról, és inkább bemenni a szobámba, a teám kíséretében természetesen.
— Neked is hoztam Yoongi, feltétlenül olvasd át — mondja, és érzem mennyire nyomja a lelkét valami, viszont vele soha nem kerültem olyan szoros kapcsolatba, mint Jungkookal, így ezt a tényt figyelmen kívül hagyom, és az ágyamra tett újsághoz sietek, de előtte becsukom az ajtómat.
Felkapcsolom a hálóban lévő egyetlen lámpát, és gyorsan felkapva "Hoseok ajándékát", amit nekem feltétlenül el kell olvasom, lefekszek a Jungkookkal közös ágyunkra. Belelapozok, de semmi érdekeset nem találok, sport és olyan hírességek, akik engem hidegen hagynak. Van elég problémám, miért kellene másokét is magamon viselni?
— Elfeledett fiú? — vonom fel a szemöldököm.
"Nem terveztem erről írni, de úgy érzem nektek, kedves fiatalok, igenis tudnotok kell milyen élete van egyeseknek" Régebben ismertem egy fiút, aki nagyon sokat szenvedett és tűrt. Nem szeretném megnevezni. A lényeg, hogy nem voltak szülei, nem ismerte őket, ez pedig az egész életet megalapozta. El tudjátok ezt képzelni? Én például nem. Tehát ez a fiú nem sok emberrel volt tele, és elég rossz személyiséggel is áldotta meg Isten. A nagypapája volt a támasza, aki sajnálatos módon elhu-
—Ez nem lehet igaz — ütök rá egyet a mellettem lévő éjjeliszekrény tetejére, majd az újságot jobban meggyűrve olvasom tovább, bár a cikk végére már a fogamat csikorgatom.
"Pszichológusoknak kellett kezelniük őt, de senki sem tudta meggátolni. Ő még mindig beteg, mentálisan. Rohamai vannak, de szabadon mászkál most Busanban. A szülővárosa Daeugu, de mégis itt van. M.Y. Ha ez eljut hozzád, tud, hogy mindenre emlékszem a múltunkból. Van-e tanulság ebből? Hát kedves olvasó, ezt neked kell megmondanod
A cikket írta és szerkesztette : Kim Namjoon
— Én kinyírlak Namjoon — összetéptem az újságot, egyre kisebb darabokra szedtem, és mindenféle szót ordítottam. Tudtam, hogy hallja a két lakótársam mégsem tudtam leállni. Hogy a faszba képzeli, hogy közkívánatra kiteregeti az életemet. Ráadásul úgy, hogy semmit sem tud pontosan. — HOSEOK! — kiáltok fel, majd kirontok a szobából. A két fiú megilletődve ülnek az asztalnál, de én felrántom Hoseokot, és az arcába hajolok. — Honnan tudtad, hm? Honnan? Honnan tudtad, hogy rólam szól?
— A monogram, és minden más. Na meg, Namjoon — motyogta, és látom a szemében, hogy fél tőlem. Nem neki kell rettegnie jelenleg.
— Egy szót sem szólhatsz erről, vagy repülsz, értetted? — csak bólintott, én pedig elengedtem, mire egy hatalmas sóhajt kíséretében dőlt rá az asztalra.
— A rohadt kurva életébe már — rugók bele az asztalba, és a reccsenés tanúsítja, hogy a bútornak lassacskán annyi.
— Yoongi hyung — ragadja meg a kezemet Jungkook, de én elrántom tőle.
— Mi van már?
— Ezt én kérdezhetném.
— Nem Jungkook, neked egy kurva fontos dolgod lenne, hogy maradj a seggeden, és ne pofázz bele a dolgokba, felfogtad? — kiáltok rá, ő pedig megszeppenve néz rám. Nem tudtam kontrollálni a szavaimat, annyira dühös tudok lenni mindenre. Belül viszont olyan szinten éget a kellemetlenség érzete, a múltam újra megtalált és mostantól kergetni fog életem végéig.
Képtelenség felejteni. Képtelenség.
— Sajnálom hyung! — hajtja le a fejét — nem akarok gondot okozni.
— Yoongi csak ideges, ne aggódj Jungkookie — jelenti ki Hoseok, de a tekintetem láttán inkább meg sem szólal többet a mai nap folyamán.
Az nem kifejezés, hogy ideges vagyok. Ez valami más, amit érzek. Mintha újra ott lennék Daeuguba és a nagypapám élettelen testét nézném, a szemét, amiben nem láttam már semmit, csak a fehérséget, és a bőrét, ami olyan volt, mintha soha nem is létezett volna. Többet nem akartam ezekre gondolni, nem kívántam azt, hogy újra a nagypapám képe lebegjen előttem. Jungkook pedig nem tudhatja meg, hogy milyen életem volt Busan előtt.
— Hyung, gyere velem — Jungkook megragadja a csuklómat, és a közös szobánkba visz, majd leültet az ágyra. Csak követem őt, minek ellenkezni? — Yoongi, nagyon durván remegsz. Tehetek valamit azért, hogy jobban legyél?
— Tűntesd el Namjoont a Föld felszínéről.
—————————
alig hozok részt, sajnálom. mentségemre szóljon, hogy a wattpaddal kezd megromlani a kapcsolatom, és ez veszi el a kedvemet az írástól is, de mindent megteszek, hogy ez változzon!
-
a bts tagokat (és persze titeket!!!) viszont maximálisan szeretem❤️
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
