ʏᴏᴏɴᴍɪɴ | ᴀᴢ ᴀʙʀᴀɴᴅ

| part 12 | yg

yoongi
Busan, 2019

— Jungkook, beszélj — dőlök neki a falnak, amint végre hazaérünk.

— Mit mondjak? — néz rám értetlenül — neked kéne beszélned, miért voltál a pink sráccal? — itt el is fogyott a türelmem, Jungkookot megragadtam a nyakánál és a falhoz szorítottam.

— Azt mondtam beszélj, lehet, hogy elkaptál egy gyenge pillanatomban előbb, de attól még semmi sem fog változni, érted? — ijedten bólintott, mire elengedtem, ő pedig szaporán kezdte venni a levegőt, és bánatosan nézett rám.

— Elmentem a közeli Egyetem elé.

— Minek? — csattanok fel dühösen — Hoseok ajándékát akartunk megszerezni, erre lelépsz.

— Tudom hyung, sajnálom — sóhajt fel — viszont, emlékszel arra a cikkre, ami megjelent rólad? — idegesen bólintok — elmentem, hogy megkérjem Namjoont, tüntesse el mindenhonnan.

— Jungkook, te honnan tudsz egyáltalán e-

— Segítsetek srácok! — rúgja be lábbal a bejárati ajtót Hoseok, miközben a karjában tart valakit. Ijedten nézünk össze Jungkookkal, én pedig rögvest odarohanok, míg a fiatalabb döbbenten néz előre.
Hoseok karjában a rózsaszín hajú fiú fekszik eszméletlenül, én pedig megrémülök a látványra. Bele sem gondoltam, hogy egyedül elengedni mekkora felelőtlenség volt. Megérdemelném, ha én feküdnék így, nem ő.

— Eltört a lába, Minseok bandája volt, szokás szerint — mondja a lakótársam, én ezek után a karomba veszem az ártatlan fiút, miközben nagyon figyelek a lábára. Elindulok vele a házunk egyetlen szobája felé, és óvatosan lefektetem rá, szörnyű így látni; az sem volt kellemes amikor a rettegést láttam a szemeiben, de pontosan tudom, hogy miattam fekszik most így itt. Ha a barátjával hagytam volna, mostanra már otthon lenne, nem itt, Busan ezen részén. Ez nem éppen jó fiúknak való hely.

— Kérlek segíts rajta Hoseok — mondom ki a szavakat, és kimegyek a szobából, Jungkook természetesen követ, mint mindig. Tudja, hogy kit hozott haza az idősebb, és pontosan tudja mi játszódik le bennem, így csak szavak nélkül kommunikálunk. Én talán arra akarok választ kapni, hogy mi lesz a rózsaszín hajúval, Jungkook pedig arra, hogy velem mi lesz. Mindkettőre csak egy bizonytalan felelet van.

— Hyung, mit kerestél vele a tetőn? Azt hittem az a mi helyünk — lép közelebb hozzám Jungkook, mire csak felsóhajtok, és egyenesen a szemébe nézek.

— Mert ott akartam lenni, akkor, ott, vele — mondom kíméletlenül az igazságot — elbasztam ezt is, mint mindent.

— Mindent jóvá tehetsz — vont vállat, majd felkapta magára a tipikus "JK" kabátját, és elindult a kijárat felé, rögtön utána mentem, és megragadtam a karját.

— Hova mész? — kérdezem döbbenten, hiszen a fiatalabb elindulásának semmi értelme nem volt, egyelőre.

— Elmegyek hozok valami ételt a pink fiúnak. Lassan csak felébred, és gondolom nem ahhoz van szokva, hogy éheznie kell— mondja Jungkook, és kihúzza a karját az enyémből. Egy ideig csak nézek utána, és próbálom összeszedni a gondolataimat, de újra és újra csak a szobánkban fekvő fiúra gondolok, így nem sokáig bírom, elindulok a helységbe, hogy megnézzem Hoseok mit kezdett eddig.

— Hoseok? — szólítom meg a lakótársamat, aki a fiú lábára fókuszált, és az arckifejezésén látom, hogy gond van.

— Nem tudok vele mit kezdeni Yoongi, nincs semmilyen orvosi eszközünk, gyógyszer, vagy csak olyan dolog, amiből kötést tudunk csinálni — néz rám, én pedig lerogyok a rózsaszín hajú fiú mellé az ágyra — ha így hagyjuk a lábát, rosszul fog összeforrni a csont, muszáj kórházba vinni, esetleg haza. Valakinek el kell látnia őt, mert mi nem leszünk rá képesek.

— Haza fogom vinni, amint felébred — állok fel az ágyról, és hosszan nézem a megviselt, de még mindig különleges és szép arcot.
Odalépek arra a pontra, ahol azt a pár ruhadarabomat tartom, és megragadom a fekete ingemet, amit évekkel ezelőtt hordtam utoljára, majd Hoseoknak adom.

— Legalább ezzel tekerjük körbe a lábát, vagy nem tudom — hajtom le a fejemet, fogalmam sincs mit kell kezdeni ilyenkor — csak tegyünk valamit, hogyha felkel ne érezzen akkora fájdalmat.

— Yoongi, ha beáldozod az utolsó fájdalomcsillapítót, lehet ér valamit neki — mondja, én pedig rögtön kimegyek a piruláért. Nem is gondolkoztam sokat ezen a döntésemen, miattam fekszik ott a fiú, ennyit minimum meg kell tennem. Rég éreztem már azt, hogy törődnöm kell valakivel, aki nem az itteni családom része. Vagyis nem Hoseok vagy Jungkook.
Amikor fent voltam vele a tetőn, a magasban, ahol a gondolataim csak záporoztak, szinte felemelő volt az érzés legbelül, hogy ott ülhettem egy ilyen ember mellett. Annyira mocskos vagyok hozzá képest, annyira undorító. Szinte hozzá sem mernék érni, nehogy elrontsam a szépséget. Ritkán botlunk bele ilyen emberekbe, akikre ránézel és árad belőle az ártatlanság és a jóindulat. Lenyűgöző.

— Ne! Ne! — hallom meg a rózsaszín hajú hangját, mire a keresést felfüggesztve sietek vissza a szobába, ahol hagytam őket. Mire odaérek már zokog és a próbál szabadulni az ágyból. A nagy barna szemek már rég könnyektől csillognak, amikor végre találkozik a pillantásunk.
Sokan néztek már így rám, ragyogott a fájdalom a szemeiben.

- - -

Azt hiszem megjött az ihlet ehhez a storyhoz, és visszatért a lelkesedésem is 💓

ui.: nagyon vigyázzatok magatokra!!