—Taehyung, tudod jól, hogy szeretlek, de muszáj volt Gucci felsőben jönnöd egy ilyen környékre?
— Miért? — biggyeszti le szépen ívelt ajkait — mi bajod a ruhámmal? — rendesen szomorú lett, amit jelenleg nem tudok hova tenni. Valahogy nem fogja fel annak a fontosságát, hogy a külvárosi életbe csöppentünk, ahol drogoznak, és alkoholizálnak az emberek. Ő már egy korty sörtől is rosszul van.
— Jimin, miért is jöttünk ide? Elfelejtettem — újra elszontyolodik, mire idegesen pillantok rá.
— A hangszerboltba megyünk.
— Nem is tudsz játszani egy hangszeren sem! — vág vissza durcásan, én pedig gondolkozom azon, hol ássam el őt, ha továbbra is ilyen hisztis lesz.
— Tudok hegedülni te ütődött. Már tizenkét évesen elkezdtem tanulni, és azóta csak fejlődtem, ezért szeretnék egy sajátot — mosolyodom el, és kicsit nosztalgikus állapotba kerültem. Felvillan előttem a még fekete hajú Jimin, ahogyan az apukáját próbálja büszkévé tenni a hegedű varázslatos hangja végett. Szerettem kisgyerek lenni, akkor minden annyival egyszerűbb volt, és soha nem kellett arra gondolnom, hogy mi lesz később. Gyerekként tényleg a mának élünk.
— Miért nem kerestél hangszerboltot a városban? — teszi fel jogosan a kérdést Taehyung, de csak vállat vonok.
— Az interneten láttam meg egy hegedűt, amit ebben a boltban árulnak. Az kell nekem, mert tökéletes.
Taehyungot olyan, mintha lenyűgözték volna a szavaim, így egy hosszabb ideig csak sétálunk egymás mellett, és a gondolatainkba ragadunk. Olyan békés volt az egész, és ez tetszett. Nem szeretek egyedül lenni, így a legjobb barátom mellett sokkal nagyobb biztonságot érzek.
— Jimin, kérdezhetek valamit? — csak biccentek egyet — a hegedű az melyik is? Az a nagy izé, amit el se bír az ember?
— Taehyung, én is hadd kérdezzek már meg valamit — akadok ki megint, és így a nyugodtság után szinte már idegállapotba kerülök — téged, hogy a francba vettek fel az Egyetemre?
— Na, ez most fájt — neveti el magát, és muszáj csatlakoznom hozzá.
Időközben pedig már előjön a tegnap is bennem levő érzés. Az ismeretlen és bizonytalanság érzete. A környéket, sokkal inkább a háztömböket megpillantva elkap az idegesség, és a kezeim akaratlanul is remegni kezdenek, ezzel maximálisan leplezve engem az emberek előtt. Romos minden, és szinte már érzem a rossz energiát. Nem jött velünk szembe eddig senki, és ez az egyetlen pozitívum, amit fel tudok sorolni. Mit meg nem teszek egy hegedűért.
Miután tovább haladunk véglegesen elveszettnek és gyengének éreztem magamat. Folyamatosan a hátunk mögé lesek, vagy a házak tetejére, és nem is magamat féltem, sokkal inkább a mellettem sétáló fiút, aki még itt is képes vigyorogni, és egy-egy dolgon - amit viccesnek talál - felkuncogni. Olyan védtelen, de ha jobban belegondolok, én ugyanolyan vagyok, mint ő.
— Kéne a Google Maps, nem? — torpan meg Taehyung, én pedig elnézve mögötte, megpillantom az utcát, ahova tegnap keveredtem. Tehát eddig jutottam el. Egy zsákutca, ami innen, távolabbról nézve is ijesztő, kissé hátborzongató számomra.
— Jungkook vajon a környéken van? — ejtem ki a halk szavakat ajkaim között, de Taehyung meghallja őket, és érdeklődve néz rám.
— Ki az a Jungkook?
— A srác, aki tegnap elintézett engem, meg azt a sznob gyereket, Namjoont.
— Akkor őt utálom! — jelenti ki, és szinte már látom ahogyan Taehyung ordítani kezd a fekete hajúval, mert hozzám mert érni.
— Tudod, hogy nem szeretem azt a szót, hogy "utál" — mondom neki szerényen, mert nehezen szoktam beszélni neki az ilyen csak számomra fontos dolgokról. — inkább hagyjuk, és induljunk meg, mert már esteledik.
Taehyung végig vidám maradt, Jungkookról többet nem beszéltünk, és az én szívem is kezdett normálisan dobogni. Úgy éreztem a mai nap megkoronázása - a hegedűvel - beteljesülhet. Nem is olyan szörnyű ez a környék, csak fel kellene újítani a házakat, és a nagyobb drogárusokat kiirtani, majd minden csodálatos lenne. Ezt még én sem gondolhattam komolyan - néha annyira bele tudok bukni abba, hogy naiv vagyok.
— Nézd Taehyung — vidulok fel seperc alatt, majd előző gondolataimat kizárva, csak a hangszerboltba tudok gondolni, ami igencsak kicsi, és lepukkant, de mégis hangulatos — ott van! Még térkép se kellett!
— Azta, jó ronda!
— Fogd be, és örülj — nézek rá szomorúan, mire felnevet.
A közelben már megpillantottunk pár embert, nekem pedig nem az ijedtség érzete szorította meg a torkomat, sokkal inkább a mérhetetlen sajnálat, amit irántuk érzek. A bolt előtt közvetlenül ült két nő, akiknek a ruhája nem volt megfelelő a hideg évszakhoz. Iszonyúan fázhattak. Láttam, hogy Taehyung is őket nézi, de ugyanolyan tehetetlen, mint én.
— Menjünk be gyorsan — mondom neki halkabban, és megragadom a csuklóját, hogy az elsőre még békésnek tűnő hangszerbolt - csapdájába -vezessem.
——————————
Emberek, inkább ne beszeljunk arról mikor volt utoljára rész, mert elásom magam.
Köszönöm, hogy itt vagytok. Köszönök mindent.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
