ʏᴏᴏɴᴍɪɴ | ᴀᴢ ᴀʙʀᴀɴᴅ

| part 15 | jm

jimin
2019, Busan

Miután Yoongi elment a lakás kiüresedett vele együtt. Én magatehetetlenül feküdtem, Hoseok pedig csak néha rám nézett egyet, de soha nem beszélt hozzám. Hallottam, hogy az idősebb fiú távozása előtt "beszéltek", és meglepetten vettem észre, hogy Yoonginak itt milyen komoly tekintélye van. Úgy beszélt a másik fiúhoz, mintha az egy szolga lenne, mintha az övé lenne, és minden, ami a száját elhagyja az parancs.

— Megvagy még? — jutott el hozzám Hoseok hangja, mire ijedten fordítottam a tekintetemet felé, hogy a szemébe nézhessek. Olyan ridegen néz.

— Igen. Köszönöm, hogy megmentettél.

— Egy hozzád hasonló srácnak nem errefelé kéne mászkálnia. Ráadásul a barátod szintén elveszett valahol. Tudod mekkora veszélybe sodortad magatokat? —  vágta a fejemhez kíméletlenül, mire megdöbbentem. Eddig talán fel sem fogtam, hogy milyen emberek közé kerültem. Az ő szemükben én nem olyan vagyok, mint egy átlagos fiú, hanem annál talán jóval több. Éreztem, hogy utál, szinte ledermedtem a felismerésre, hogy ez a megmentés, nála talán nem egy jó cselekedet volt. Valami célja volt azzal, hogy nem hagyott meghalni.

— Remélem a másik barátod megtalálja Taehyungot — mondtam semleges hangon, mintha észre sem vettem volna azt az undorodó és idegen hangot, amivel az előbb szólt hozzám.

— Mi nem vagyunk barátok. Rendben? — jött közelebb az ágyhoz, mire én próbáltam felkelni valamennyire, de esélye sem volt a dolognak. Messze nem voltak itt már esélyeim bármire is. Ha akarná itt és most véget vethetne az elviselésemnek, de valamiért nem teszi meg. — másrészt pedig, Jungkook bárkit megtalál. Neki ez nem kihívás, csak egy újabb teher a vállán.

— Azért hálás vagyok neki, hogy segít.

— Hálás? — nevet rám gúnyosan, mire elfordítom a fejemet a másik irányba. Nem akarok ránézni, és nem akarom tudni, hogy mit is gondol valójában. — nem kell itt hálásnak lenni, hamarosan minden visszatér a régibe, és akkor eltakarodtok innen.

Ez volt a végszava, ha nevezhetem annak. A jeges félelem elárasztotta a testemet, és az a kezdeti ijedtség, amit éreztem az irányába - amikor felébredtem ebben az idegen szobában - óvatosan kúszott vissza bőröm alá, és tudtam, hogyha tehetném most azonnal elmennék innen, és magam keresném meg a legjobb barátomat. Azt hiszem igaza lehetett a szüleimnek azzal kapcsolatban, hogy ne bízzak senkiben.

-

— Jimin! — távolról hallottam a nevemet, így nem is figyeltem fel úgy igazán.
— Jimin!!! — majd a hang eljutott szép lassan a tudatomig, és gyorsan kinyitottam a szememet, hogy belenézhessek az ismerős és barátságos szempárba, akinek a tulajdonosát feltétel nélkül szerettem. Mellékesen pedig ő az egyetlen barátom, így csak rá számíthatok.

— Tae, ugye nem álmodom? — tettem fel az idétlen kérdést, majd meg sem várva a válaszát nyújtottam ki felé a karomat, és átöleltük egymást. Utoljára a hangszerboltban láttuk egymást, amikor Yoongi elvitt engem mellőle. Azelőtt még minden másként nézett ki. Yoonig tűnt a legveszélyesebbnek, Jungkooktól el nem fogadtam volna semmiféle segítséget, Hoseokról pedig azt hittem, hogy - már amennyire lehet - normális. Ráadásul arra sem gondoltunk volna soha, hogy ezeknek a fiúknak a lakásában fogunk újra találkozni. Az élet tele van meglepetésekkel, nemde?

— Hiányoztál! — nézek rá, ő pedig mosolyogva simogatja meg a hajamat, mire lehunyom a szememet. El sem tudom mondani neki, milyen nehéz volt egyedül ott lenni, amikor megtámadott az a csapat. És azt sem tudtam neki elmondani, hogy mennyire fájt a lábam, és hogy a fájdalom csak egyre terjedt szét, mintha valaki állandóan a lábamat sebezné.

— Te is nekem! — ezután bedőlt mellém az ágyba, és én már nem tudtam a külvilágra figyelni, csak rá. Most már reméltem, hogy minden rendben lesz, és haza akartam menni. Nagyon, de nagyon szerettem volna otthon lenni.

Végignéztem Taehyungon, és apró mosolyt engedtem el a Gucci felsője láttán. Ezek szerint meg tudta őrizni a drága darabot, ami meg is lepett, elképzelni sem tudtam, hogy ő mit élt át, amíg külön vált az utunk.

— Jungkook is itt van? — kérdeztem meg félénken, mire csak bólintott, és mintha ezer éves barátokkal lettünk volna összezárva elkiáltotta magát.

— KOOKIE GYERE IDE! — kidülledt szemekkel fogtam fel a szavait, és döbbenten vettem észre, mennyire természetesen hatott a szájából a becenév.

— Tae, ugyanarra a Jungkookra gondolunk mi?

— Persze. A fekete hajú, fekete ruhás, aranyos srác, nem?Meglepődtem, hogy őt küldtétek utánam. — aranyos? Hát mindent mondtam volna arra a srácra - aki mellesleg fiatalabb volt nálam (HOGY?) - csak azt nem, hogy aranyos.

— Mond — jött be az említett, és nem kerülte el a figyelmem, ahogyan átsiklik rajtunk a tekintete, majd a szája sarka majdhogynem mosolyogva görbül felfelé, amint a barátomra figyel. Legalább egy pillantásra méltatott, jobb mint a semmi.

— Jimin keresett — pattant ki az ágyból és a fiú elé került. — amúgy hogyan lehet innen kijutni? Van valami közeli taxiszolgálat? Vagy ide tudom hívni a sofőrömet? — tette fel a röhejes kérdéseket, de úgy tűnt, hogy ez Jungkookot egyáltalán nem zavarta, sőt szórakoztatta. Mi a franc történt ezekkel?

Én csak döbbenten hallgattam végig a csipkelődéseket, és közben úgy éreztem, mintha ott sem lennék velük, csak egy filmet néznék. Nem értettem már semmit, és úgy éreztem menten elájulok, ha nem érkezik meg Yoongi az orvossal.
Habár már Yoonginak is örültem volna úgy önmagában.

-
Köszönöm, hogy elolvastad az újabb részt.
💗