ʏᴏᴏɴᴍɪɴ | ᴀᴢ ᴀʙʀᴀɴᴅ

| part 21 | jm

jimin
2019, Busan

Yoongi nehéz eset volt, ez tagadhatatlan. Magyarázatra sem szorul hogy miért gondolom ezt így.
Viszont soha senki nem érdekelt ennyire, szinte már úgy érzem mintha megtaláltam volna az értelmét minden eddigi dolognak. Az élet értelmetlen volt, nem tudtam mit akarok, nem tudtam ki az, akire tényleg számíthatok, szerettem volna valakit, akinek végre az én segítségemre van szüksége. Yoongival pedig minden úgy tűnik értelmet nyert.
De ő nem akar engem.

Amikor kisétált a szobából olyan volt mintha tudnám mire gondol. Tudtam hogy ideges, és feszült lett, de egyelőre nem fogja hagyni hogy segítsek neki, bármiféle módon. Egyszerűen csak szeretném neki elmondani, hogy ami vele és velem történt az egyáltalán nem az ő hibája volt.
Annyira gyötrik a történtek, hogy úgy érzi vissza kell utasítani bármilyen jó dolgot, mintha nem érdemelné meg, ami természetesen nem igaz.

Nagy nehezen felálltam, mondhatni felküzdöttem magamat az ágyból, és az utolsó cseppnyi erőmet is összeszedve keltem fel onnan, hogy legalább az ajtóig elmehessek. Szerencsére közel volt, így amikor kinyitottam könnyen rá is tudtam támaszkodni, és pont elkaptam Yoongit, amikor megpróbált kimenni.

— Yoongi? — kérdeztem, mire az egész teste ledermedt, felém fordult én pedig próbáltam elkapni a tekintetét. Az arcomat figyelte, de nem a szemeimet nézte. A kezemet az arcomhoz érintettem, és megpróbáltam a könnyeim maradékát eltüntetni. Szinte mindentől rosszul érzi magát, így nem lepne meg ha a könnyekért is saját magát hibáztatná.
Ezzel a mozdulatommal elértem, hogy a kábult állapotából kikerüljön, majd elkezdett sietősen felém jönni, először megörültem majd rájöttem hogy mindezt azért teszi, mert aggódik a lábam miatt. Nem éppen azért siet mert annyira beszélni szeretne velem. Eközben elkaptam Taehyung tekintetét, aki csak össze zavarodva figyelte ezt a röpke egy percet, majd egy apró mosolyt villantva rám elfordult és a konyhapulthoz indult.

Mire újra feleszméltem Yoongi már felkapott és a vállára dobott, ami hogy őszinte legyek jobban fájt mint elmenni az
ajtóig egyedül, de tisztában voltam azzal, hogy Yoongi jelenleg nem akar semmi mást csak engem újra az ágyba zárva látni.
Magunk után a bal kezével be is csapta az ajtót, majd ezek után már óvatosabban letett az ágyra, és gyengéden a lábamhoz ért.
Egyelőre nem szóltunk egy szót sem, de tudtam hogy beszélni fogunk, semmi másra nem vágytam jobban mint arra, hogy normálisan át tudjuk beszélni mi legyen velünk. És csak remélni tudtam, hogy a beszélgetés végére még lesz ,,velünk".

— Kiabálhattál is volna — mondta morcos hangon, amit eszméletlen aranyosnak találtam, de ezt valószínűleg nem most kéne megosztanom vele.

— Elmentél volna.

— Nem.

— Mindketten tudjuk hogy ez hazugság Yoongi.

Továbbra is a lábamat nézte, majd apró köröket írt le rajta. Ha valaki azt mondja nekem, hogy a férfi aki elrabolt egy pár nappal ezelőtt, most itt van ennyire közel mellettem és gondoskodni akar rólam, hát esélytelen hogy elhittem volna. Még most is alig hiszem el. Amikor Yoongi története megszólított, de nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg találkozhatunk és ennyit fogunk jelenteni egymásnak ilyen rövid időn belül. Bár mikor is tudtam en parancsolni az érzelmeimnek, mindig is ki kellett fejeznem őket valahogyan. Yoongival pedig ez szavak nélkül is tökéletesen működik köztünk, egyszerűen csak kell nekem ez az ember.

— Én egy rossz ember vagyok Jimin, túl rossz.

— Egyszer az életben hadd szeressek valami rosszat — mondtam ki a szavaimat lassan, ezzel szinte teljesen letaglózva őt, majd még hozzátette
valamit.
— Téged akarlak Yoongi, és nem adom fel ezt a küzdelmet.