A rózsaszín tincsek és az a varázslatos szempár, a lelke, ami tükröződött az arcán, a kifejezésén, minden rezdülésén, éreztem valamit, amit azelőtt még soha, úgy éreztem, hogy nem szabad őt elengednem. Nem tudtam hogyan kell udvariasnak lennem, nem tudtam hogyan legyek szerethető, fogalmam sem volt arról, hogyan kell bánni az ilyen emberekkel, mint ő. Soha nem láttam még senkit, aki ennyire tiszta lenne. A bőre, mindene, olyan szép volt, hogy elvesztem a látványában.
Nem akartam bántani. Hinne nekem valaki, ha ez a mondat hangosan is hallatszódna? Úgy hiszem nem. Teljesen más világ vagyok, mint ez a két fiú előttem, mégis ugyanolyan akarok lenni, mint mindenki más, és még sosem volt velem ilyen. Mindig jól éreztem magam úgy ahogy vagyok, de most annyira lennék valaki más, egy olyan srác, aki felér hozzá.
Nem tudtam volna sokáig nézni, ahogyan a tőlem alacsonyabb fiú szenved, tudom, hogy rettentően fájt neki az ütésem, és ezért kellemetlen érzések szántottak végig a belsőmön, olyan őszinték voltak, amiket régen elveszítettem, vagyis csak ezt hittem. Kegyetlen lettem, és elő kellett rántanom a késemet, nem tudtam volna őt haza engedni, még nem. Tudnom kell róla legalább egy keveset. Remegett, sírt, és tudtam, hogy bárhol lenne szívesebben, mint itt, velem, mégis megtettem, amit én megfelelőnek gondoltam, és magammal hoztam ezt a fiút. Óvatosan próbáltam fogni őt, egyedül nem tudott menni, hihetetlen mennyire remegett, és a sírása zokogásba torkollott. Dobogott a szívem, és most először hallottam rendesebben, mennyire hevesen ver. Azt akartam, hogy az én torkomhoz szorítsanak kést, és vágják is el, nem érdemeltem meg az életet, és azt sem, hogy ez a fiú mindenek után normálisan viselkedjen velem, undorító vagyok, és tudtam, hogy a karjaim közt lépkedő fiú ugyanezt gondolja.
Először fel akartam vinni a lakásomba, de az olyan lett volna, mintha ténylegesen elraboltam volna, de nem akartam még jobban megijeszteni, így felvittem arra a tetőre, ahova Jungkookkal szoktunk kiülni. Úgy érzem ott valamire én is le tudok nyugodni. Lassan lépkedett fel a lépcsőn, én pedig próbáltam segíteni neki, és egyre kevesebbszer értem hozzá, nem lett volna ehhez jogom, nem így kellett volna csinálnom, gyűlölöm hogy semmit sem teszek úgy, ahogy a normális emberek tennék. Leültem a tető szélére, mire egy ijedt nyekkenést hallottam magam mögül, és összekoccanó fogakat, megijedt, és fázott.
— N-ne ugorj le-le — mondta, és a hangja is remegett, közelebb jött hozzám, amivel nagyon meglepett, majd leült egy másfél méterre tőlem, ő nem a peremen helyezkedett el. Ebből is látszott mennyivel fontosabb az ő élete.
— Nem fogok — néztem le a mélybe, és tudtam, hogy valamennyire hazudok. Ha vége lesz az életemnek, innen akarok leugrani, hogy egy pillanatra még élvezhessem a várost és a levegőt.
Sokáig csendben maradtunk, de amikor felé néztem ő ijedten elkapta a pillantását rólam, ugyanis végig engem nézett, elemezni próbált, és nagyon sok kérdése lehetett hozzám, de nem tette fel őket, még mindig félt és remegett.
— Milyen érzés normálisnak lenni?
— Tessék? — kérdezett vissza és a szája már lila lett, annyira fázott, lehet mégsem volt jó ötlet idehozni.
— Normális élet. Család, pénz, barátok és iskola. Mint a te életed.
— É-én... — megint elkezdett sírni — csak engedj el, kérlek — nézett a szemembe egyenesen.
— Különleges vagy. Mások már rég a fejemhez vágtak volna jobbnál jobb szavakat, vagy megtámadnának. Miért nem teszed?
— Mert gyenge vagyok — felelte és meglepett, hogy a hangjában egyre jobban veszik el a remegése.
— Ha belül erős vagy, mindenhol lehetsz az — vontam vállat.
— Sehol sem vagyok erős — hasított bele a csendes éjszakai levegőbe a hangja, és talán ekkor kezdett el még jobban érdekelni a mellettem ülő fiú.
— Én csak belül, de az erő ott maximális...
— És nyers — felelte helyettem, amivel újra meglepett — mit szeretnél tőlem? — kérdezte meg végre a dolgokat.
— Nem tudom. Bárcsak tudnám.
— Engedj el — kérte újra. Csak néztem rá, és egyre többet akartam belőle, de tudtam, hogy ezt már a legelején elcsesztem. Éreztem, hogy a rózsaszínhajú fiú soha nem fog kedvelni engem, pedig ha tudná mennyire más vagyok valójában, mint vele.
— El foglak engedni, ha megmondod a neved — mosolyogtam rá, de nem volt ebben a mosolyban semmi öröm, csak elkezdtem apránként visszahozni a rendes énemet.
— Yoongi? — csapódott ki a lépcsőház ajtaja, és egy magas alak lépett ki a szürkületből, aki egyenesen felénk lépkedett. — ez meg mit keres itt? — nézett a fiúra, aki újra vissza bújt a csigaházába, és az előbbi bensőséges hangulat semmibe veszett. Jungkooknak magyarázkodni kezdtem, hogy úgy éreztem ezt a fiút magammal kell hoznom, és amíg a szavaimat mondtam, nem koncentráltam a mögöttem ülőre, aki ezt kihasználta Elkezdett futni, csak a rózsaszín színű lobogó haját láttam, és tudtam, hogy az élete árán is rohanni fog, addig amíg el nem ér egy biztonságos távolságra, és azt is tudtam, hogy nem fogom többet látni, ha rajta múlik, miért jönne vissza hozzám? Gyűlöl, talán pont annyira, mint én magamat.
— Visszahozzam neked? — kérdezte Jungkook, de én csak néztem a vékony testet, amint sebesen szedi a lábait, és utoljára gyönyörködtem benne.
— Nem. Ő csak jól esett a lelkemnek, érted? — a fiatalabb csak értetlenül bámult rám, és tudtam, hogy ezt a mondatomat csak egy ember értené meg, pont az aki menekül előlem és az én nem normális életem elől.
—————————————
MAGYARÁZAT, ha nem lenne teljesen érthető: Yoongs azért hozta magával Jimint, mert tetszett neki az ártatlan és tiszta külső, és szeretett volna egy pár percig ,,normális" embernek tűnni Jimin mellett.
Tudooom, hogy zavaros, de direkt akarom úgy hogy Yoongit kb. lehetetlen legyen megerteni!
Remélem tetszik nektek ez a történetben💕
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
