My Villain {Loki ff -hun}

Welcoming Hela

- Hela betört a kastélyba! - ordította valaki a távolból, miközben Thor, Magnival a kezében rohant valami titkos kijárathoz, akit Jane, Heimdall és Angrboda is követtek. Nekem a vérem egyszerre fagyott le és pezsdült fel a hír hallatán, egy pillanatra el is felejtettem azt, hogy hol vagyok és mire készülök, mintha megbénított volna a váratlanul becsapódó rettegés. Még sosem érte ilyen súlyos mértékű, áramütés szerű érzés a gerincemet, mint amit Hela váratlan felbukkanása okozott. 

Odin már régen nem volt a teremben, s ami azt illeti, Lady Sif és Valkyrie is elindultak elfoglalni a helyüket. Bár jómagam is elég gyorsan reagáltam dolgokra, abban a pillanatban képtelen voltam száz százalékosan odatenni magam. Csupán én, Loki és Bruce ácsorogtunk még mindig egy helyben a teremben, farkasszemet nézve egymással. Vagy hát én inkább az előbbivel, mintsem az utóbbival.

- Nekem... időre van szükségem! - motyogta Bruce, valószínűleg arra utalva, hogy nem tudja egyből előhozni Hulkot, s amint ezt kiejtette a száján, ő maga is eltűnt, mint a kámfor. Immáron ketten maradtunk az istennel. Feszült volt a légkör. Mozdultam volna, készültem is vitába szállni, de ő megelőzött.

- Bármi történjék is, ne hagyd el ezt a helyet, csak akkor, ha már nem érzed magad biztonságban! - kérte. - Ha erre látsz bárkit is jönni, menj és rejtőzz el az alagsorban. Ott nem találnak rád.

Nem értettem, hogy Loki miért nem küldött Jane és Magni után. Csupán később esett le nekem, hogy biztosan úgy gondolta, ha Asgardban kell elrejtőznünk, az már nem osztott vagy szorzott a dolgokon. Talán úgy gondolta, ha a kastélyban maradok, több esélye lesz megvédeni engem, s talán nekem is több esélyem lesz megvédeni a családomat. Én viszont nem ezt szerettem volna. A világ összes kincséért sem engedtem volna Lokinak, hogy miattam feláldozza magát.

Mielőtt elhagyta volna a termet, egy aprót bólintottam a kérésére, még akkor is, ha tudtam, annak éppen az ellenkezőjét fogom tenni. Imádtam Lokit, de ugyanúgy imádtam a harcot is. Eszem ágában sem volt megfutamodni, pláne úgy, hogy már minden jel arra mutatott, nem kerülhetem el Helát. És nem is szerettem volna. Azt akartam, hogy jöjjön aminek jönnie kell.

Szóval Thorék után rohantam. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy épségben sikerül kijutniuk, és tenni róla, hogy senki se akadályozza az útjukat. A kastély folyosóit természetesen a teljes káosz és félelem uralta, mindenhonnan dübörgő hangokat és rémisztő csatakiáltásokat lehetett hallani, s ahogy egy pillantást vetettem Asgard külső világára az ablakok mentén elsuhanva, azt is láttam, ahogyan Lady Sif és Valkyrie ismét Fenrirrel küzdenek, akit valószínűleg Hela szabadított ki. A Holtak Seregét viszont nem láttam odakint, ami aggodalomra adott okot. Vagy nem hozta még fel őket, vagy már mind bent voltak a kastélyban. Ez viszont csak egyet jelentett: Jane és Magni tényleg  hatalmas veszélyben voltak.

Az első ellenség, akivel szembetaláltam magam nem volt ember, de nem is volt teljesen holt. Inkább egy élőhalotthoz, egy zombihoz hasonlítottam volna, hatalmas, vörös teste volt, ráadásul valami furcsa, cseppfolyós állaga is, és ezzel még nem is sikerült teljes mértékben leírnom a bizarrságát. Kicsit olyan volt, mint az Undraveldben látott furcsa lények, de úgy gondoltam, őt inkább a galaxis valamelyik felsőbb pontjáról szedhették össze, amely egyet jelentett azzal, hogy Hela serege nagyobb volt, mint amire számítottunk. Szinte térden csúszva estem neki a lénynek, az Aljas Pengét egyenesen abba a valamibe szúrva, amit a nyakának véltem, a lény pedig szétrobbant és valamiféle pudingszerű váladék maradt már csak belőle, ami beterítette a testemet. Persze nem álltam meg ennél, a többi ellenségem is ugyanígy végezte, a pudinglényeknek pedig egy idő után úgy éreztem, hogy vége-hossza sincs. Janet és Magnit viszont sehol sem találtam, így amikor Thort láttam meg velem szembe jönni, megnyugodtam, mert az egyet jelentett azzal, hogy a nővéremék kijutottak.